Tíz évvel ezelőtt…  Milyen gyakori szófordulat volt ez itt a blogban hónapokon keresztül. Mert hát az indítás apropóját az a felismerés adta, hogy 2015-ben volt 10 éve, hogy Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nálam, majd hat hónapig kemoterápiát kaptam, és meggyógyultam. A tavalyi év posztjaiból meglehetősen sok épp ezért a visszaemlékezésre fókuszált: igyekeztem időrendben feleleveníteni, mi is történt az első vizsgálattól az utolsó kemoterápiás kezelésig.

Na de most már 2016-ot írunk, és bizony meg kell állapítsam, hogy ritkulnak a posztok. Ennek egyik oka éppen az, hogy nincsenek már időbeli kapaszkodók, a betegséghez / gyógyuláshoz köthető apró jubileumok, amikről írni érdemes. Téma ugyan lenne rengeteg, de határidő hiányában a tervezett poszt megalkotása könnyen kerül át rendszerint a következő hétre.

Aztán most egy barátnőm meglepett egy fotóval a Facebookon. 10 éve - ennyit írt hozzá. Ketten vagyunk rajta, Róma mellett valahol a tengerparton, erős szélben. A képről inkább csak az utóbbi érzékelhető, a tengerből semmi nem látszik, mert mi már akkor is szelfit készítettünk magunkról, amikor ez még nem is volt divat. Oda is kommenteltem a kép alá: „Oh igen, a római vakáció a Te maratonfutásoddal megspékelve. (csoda, hogy a tengerparti szél nem fújta le a fejemről a parókát.)”

Erről jutott eszembe, hogy van emlékezni való 10+1 év távlatából is.

Hosszú hétvége jön hamarosan, ezernyi lehetőséget kínálva, mire is használhatjuk ki a négy szabadnapot. Tavaszi nagytakarítás? Családlátogatás? Alváshiány bepótlása? Vagy esetleg egy feltöltődős kiruccanás? Aki az utóbbira szavazna, de még nem döntött, merre induljon, az talán most kaphat némi inspirációt. 

Magam is nagy híve vagyok annak, hogy Magyarország bebarangolásával találjam meg a feltöltődést újra és újra, és mindig akadnak új úti célok, amikre rácsodálkozhatok - így volt ez például tavaly Pannonhalmán is. Összeszedtem néhány helyet azok közül, amelyeken az utóbbi időben megfordultam, és jó szívvel ajánlanám a figyelmetekbe. Hogy melyiket miért, az kiderül a szigorúan szubjektív lista részleteiből. A szálláshelyekre koncentráltam, na meg arra, mi mindent nyújt a környezetük. 

És még mielőtt azt mondanátok, hogy már úgy sincs szálláshely, nem lesz elég meleg, vagy nincs már túl sok idő megszervezni az utazást, ne feledjétek, lesz azért még hosszú hétvége - meg különben is, ha kikapcsolódni vágyunk, bármelyik hétvégéből kerekíthetünk egy utazós-feltöltődőset. 

Már a reggel is olyan szürke volt, hogy az embernek elindulni sem volt kedve otthonról. Esett. Majdnem egész nap. És különben is azt mondták az időjósok, hogy hideg lesz megint, felejtsük el a tavaszt. Legalábbis egyelőre. 

Hát jó. Akkor tavaszvárás zárójelbe téve, bízzunk benne, hogy a hétvégén feltankolt napenergia kitart még egy darabig. De ha nem akarnánk belesüppedni a téli depresszióba, akkor gondoljunk csak bele, hogy mennyi szeretni való dolog van ebben a néhány ridegnek vélt hónapban is. 

Segítségül belelapoztam az Instagramon a képgyűjteményembe, és választottam néhány (saját) fotót, ami megnyugtathat afelől, hogy azért jó oldala is van ennek a november elejétől február végéig terjedő szürke időszaknak. Például kiderülhet, hogy annyira nem is szürke, vagy legalábbis kétszer annyira örülünk ilyenkor a napfénynek. (Már-már eséllyel pályázhatnának a képek a 100 nap boldogság projektbe kerülésre... ) 

Balaton, jégpáncéllal. Így is szerethető. 

Ha a brit tudósok egyszer felmérést készítenek arról, hogy az újévi fogadalmak hány százaléka kapcsolódik a sport, mozgás elkezdéséhez / folytatásához, talán egész érdekes eredményre juthatnának. Hát még ha azt is vizsgálnák, hogy a fogadkozók mekkora hányada tart ki az elhatározása mellett mondjuk 3-4 hónap elteltével is.

Nekem valahogy sosem egy új év indulásához kötődtek a sporttal kapcsolatos elhatározásaim, az év legkülönbözőbb szakaszaiban kapott el az ihlet, hogy akkor most ki kellene próbálni azt a Bikini Body Guide nevű dolgot, legalább pár hétig, vagy hogy talán elkezdhetnénk futkározni, csak úgy, mert az egész egyszerűnek tűnik és már annyian futnak körülöttem. Az alapmotiváció egy ideje változatlan: egészségesnek maradni, mert most már 11 éve tudom, hogy mennyire értékes dolog ez, amiért bizony tenni kell.

Teljesen logikusnak tűnik, ha valaki január 1-jétől datálja az életében a változásokat, és határozza el például azt, hogy rendszeresen mozogni fog. Sokan vannak ezzel így. Tapasztalataim szerint a fitnesztermek látogatottsága január elején meredeken megemelkedik – egy időre. Mert mindig vannak, akik egyszer csak elkopnak, nem jönnek többet. Hogy ne Te legyél az, aki idén (is) feladja az elhatározását, egy igazi szakértőtől kértem tanácsokat a sport elkezdéséhez. 

Listakészítésben jó vagyok, legyen szó akár az aktuális teendők összeírásáról, akár az előnyök és hátrányok összevetéséről. Az év utolsó napján meg ugye arról szokás listát gyártani, hogy milyen is volt az a 365 nap, amit magunk mögött hagyunk. Mi az évben az emlékezetes? Mire tanított?  Mit ismételnénk meg belőle? Kit és mit hozott az életünkbe? Milyen terveinket sikerült megvalósítani? 

Ami a megvalósított terveket illeti, azok között nálam egész a lista elején szerepel a blog elindítása. És bár még pár nap hiányzik a Pozitívra Hangoló életéből a teljes évhez, valamiféle mérleg azért vonható a 2015-ös évből. Merthogy a blog életében is voltak legek. 

Mindjárt vége az évnek, itt az összegzések és visszatekintések időszaka. A blog is lassan 1 éves lesz, az elhatározás, hogy épp a 10 éves évfordulóim kapcsán kellene életre keltenem, pedig pont tavaly ilyenkor érett meg bennem. 

Folytatás lesz - én így tervezem legalábbis. A 2005-ös emlékek már nem jönnek majd elő ilyen sűrűn, amit lehetett és úgy éreztem, kellett, azt feldolgoztam. De mert a megélt tapasztalatok gyűjteményesen talán hasznosak lehetnek valaki olyannak, aki épp a túlélő-kiképzésben van, vagy csak ismer olyat, aki küzd a daganatokkal, összeszedtem egy oldalra mindent, ami segíthet eligazodni a rengetegben, vagy éppen a "kemoterápia-hajhullás-kontroll"-Bermuda-háromszögben. 

Ez itt csak a figyelemfelkeltő poszt, az oldal remélhetőleg szemet szúr majd az egyszeri bloglátogatónak is - "Túlélőkészlet" néven helyet kapott az állandó rovatok között. 

... és mielőtt elfogyna ez a rendkívüli jubileumi év, jövök még, mert itt még nem lehet abbahagyni.

Odavagyok meg vissza a meglepetésekért. Nem csak az villanyoz fel, ha engem ér valamilyen váratlan kedvesség, legalább ennyire szeretek kiagyalója és közreműködője lenne a másokat célzó meglepetéseknek - lásd még például születésnapok, kivált, ha a világ legjobb kezelő orvosáról van szó... . Még akkor is lelkesedem a meglepetésért (vagy inkább: meglepésért), ha esetleg nem is ismerem azt, akinek örömet szerezhetek. Valahogy így van ez a Cipősdoboz Akcióban is, aminek már jó ideje nagy rajongója vagyok. 

Persze emlékszem, sok évvel ezelőtt előfordult, hogy benne is annyi ragadt meg a jótékonysági lázból, hogy cipősdobozba készíthetünk ajándékcsomagot, felcímkézve, hogy milyen korú fiúnak vagy lánynak szánjuk - aztán büszkén beadtam a magam dobozát a Mikulásgyárba. Ahol mondjuk pont nem ilyen perszonalizált ajándékokat várnak, hanem megy minden a közösbe. A szándék, az nemes volt. 

Most már ennél sokkal profibb vagyok, már csak azért is, mert kicsit közelebb kerültem az akcióhoz, egészen a kulisszák mögé is beláthattam, például a Cipősdoboz Vár megnyitóján. Ezért is vagyok olyan jól informált, hogy szólhatok Nektek, ha még nem tudnátok, idén van egy speciális újítása a programnak: a feladók megtudhatják, hová, melyik településre került az általuk készített cipősdoboz ajándék. Sőt, ha valaki elég gyors, arról is visszajelzést kaphat, hogy ki vette át a csomagot. 

Kell rá időt szánni, meg némi pénzt is, de ezzel a kis energiabefektetéssel is hozzájárulhatunk egy kisgyerek klassz karácsonyához, akinek mondjuk más ajándék nem is jutna idén. 

Mi a közös bennük? – ezzel a kérdéssel és néhány gondosan összeválogatott portréképpel kezdtem a prezentációmat a legutóbbi angolórán, amikor is egy általunk szabadon választott témáról kellett angolul beszélnünk legalább 10 percet. A blogomról akartam mesélni a többieknek, még úgy is, hogy számíthattam rá, újdonság lesz nekik, milyen témával is foglalkozom itt, netán sokkolóan hat rájuk, mi is történt velem 10 évvel ezelőtt.

De aztán kiderült, hogy egyáltalán nem volt nehéz a feladványom, volt, aki pár másodperc alatt rájött, mi lehet az összefüggés képeken látható személyek között: mindegyikük meggyógyult a rákból. Pedig Robert De Niro, Lance Armstrong, Anastacia és Kylie Minogue fotója mellé a sajátomat is odabiggyesztettem. Ki gondolta volna, hogy van valami, amiben hasonlítok a 152 cm-es ausztrál énekesnőre?

Horoszkóp ide, csillagállás oda, mindegy, hogy hiszünk-e benne, vagy sem, azért van valami sorsszerű abban, ha két ember ugyanazon a napon ünnepli a születésnapját. Tudom, hogy Vitray Tamás és Bryan Adams is november 5-én született, de velük nincs közös élményem. Egyelőre… Na de a kezelőorvosommal! Merthogy valami Nagy Rendező úgy rendelt minket egymás mellé, hogy pont ugyanazon a napon öregszünk, izé, fiatalodunk.

Véletlenül sem tudatosan kerestem így orvost magamnak, számmisztikára, születési dátumokra szorítkozva, amikor tíz évvel ezelőtt ki adták a jelszót: kell egy hematológus. Egyszerűen úgy alakult, hogy odakeveredtem Bátai doktor rendelőjébe, és aztán igen hamar kiderült számomra, hogy ez abban a helyzetben a legjobb dolog volt, ami velem történhetett. Mert ha arról van szó, hogy az ember 28 évesen egyszer csak rákossá lesz, akkor jó orvos kell. Ő pedig az. Több a jónál.