Berlinben jártam feltöltődni. Megint. Sokadjára. El kellett merülnöm kicsit a városban, mint tíz évvel ezelőtt is, amikor a kemoterápia lezárultával fellélegezhettem és utazni vágytam, a célállomás pedig egyértelműen Berlin lett. Vagy tavaly novemberben, amikor azt gondoltam, ha már nem lehetek az általában ködösen szürke hétköznapra eső születésnapomon valami napfényes helyen, akkor Berlin pont ideális helyszín lesz az ünneplésre. 

Azt hiszem  akkor kérdezte meg egy ismerős, hogy mégis mit szeretek én ennyire ebben a városban, mi az oka, hogy állandóan visszatérek. Nem tudtam egy mondattal megindokolni. Most sem tudnám, mindjárt 10 érvet is kerestem magyarázatként, fotóillusztrációval. 

Csak amikor valaminek megérezzük a hiányát, akkor jövünk rá, hogy mennyit is jelenthet nekünk. Például az egészségünk – ahogy erről a blogban már sokszor írtam holmi tíz évvel ezelőtti történések, diagnózis, kemoterápia és kontroll kapcsán. Ma a Fehér Bot Világnapján, amikor kicsit nagyobb figyelem irányul a nem látó embertársainkra, belegondoltam, hogy ezt is milyen természetesnek vesszük, hogy látunk.

Pár hete Emmát, unokatestvérem 10 éves lányát vittük el a Láthatatlan Kiállításra, amire azért mi felnőttek is rácsodálkoztunk. Tudhatod ugyan előre, hogy tök sötétben kell végigmenni a kiállítótéren, hogy minden más érzékszervedre támaszkodhatsz majd, csak a látásodra nem, mégis igazi sokként ér, amikor az ajtó bezárul, te ott tapogatózol a fal mellett, látni szeretnél, talán még a szemed is meresztgeted, de vaksötét vesz körbe.

Vaksötét. Még így is hívják ezt a kifejezést. Mert tényleg az. Akik világtalanok, azok pont ennyit érzékelnek a világból, mint te ott a fal mellett tapogatózva.

Több mint egy hétbe telt, míg írni akartam róla 10 évvel ezelőtt. Erről a bizonyos utolsó péntekről, amikor is a fél évig tartó kemoterápiás kezelésem zárasaként az utolsó adagot megkaptam. Beégett az agyamba több momentum is erről a napról, sőt, tudom, hogy van egy fénykép is rólam, ahogy fekszem ott a kórházi ágyon, de annyira rosszul nézek ki rajta (nem is csak a megfogyatkozott hajszálak miatt), hogy ha nem tudnám, hogy én vagyok ott az ágyon, fel sem ismerném magam. Ezért inkább nem használom illusztrációnak sem.  

Kerüljön ide inkább a retrospektív visszatekintés részeként az akkori naplóbejegyzés – nem is nagyon tudok mit hozzátenni pluszban azóta sem. Legfeljebb annyit: Köszönöm, jól vagyok.

Hol is járunk az időszámításban? Mármint a tíz évvel ezelőtti történésekre visszatekintve. Szeptember közepén a 12., és egyben utolsó kezelésre készültem, már jól ismertem a kemoterápia mindenféle mellékhatását, de rendületlenül vártam, hogy milyen lesz majd akkor az élet, ha végre vége. 

Belelestem a tíz évvel ezelőtti naplómba ismét, és találtam is bejegyzéseket szeptember 24-éről. Pont olyanokat, amik jól összefoglalják, mi jár az ember fejében, amikor már közeleg a terápia vége, de még napi szinten befigyelhet valamilyen fizikális probléma, csak hogy el ne feledje, miért is küzd már úgy fél éve. Na de itt az eredeti változat, a kérdésekkel és dilemmákkal a terápia utáni időszakról: 

Könnyebb lenne kiemelni a különbségeket, nem is csak egy velem való összehasonlításban, hanem úgy általában: mert ugye elég nyilvánvaló, hogy én például nem rendelkezem egyetlen olimpiai bajnoki címmel sem, mint ahogy valószínűleg a poszt olvasóinak igen jelentős része sem. De még csak olimpián sem indultam soha – míg Éva épp negyedik olimpiájára készül.

Rendben, aranyérmet nem nyerhet mindenki, pláne olyat, amilyenből négyévente csak egyet osztanak, de számomra már az is hihetetlen teljesítmény, hogy Éva képes 10 km-t egy huzamban leúszni – én ugyanennyi idő alatt talán az 1000 méteres távval birkóznék meg. És akkor még ott van a koránkelés, hogy ő 6-kor már az edzést kezdi, míg én akkor még szeretek inkább a másik oldalamra fordulni.

Merőben eltérő életpályák, mégis akadnak kapcsolódási pontjaink.

„Csak a kajanaplóba lesz” – vetem oda magyarázkodva általában ebéd vagy vacsora közben mindazoknak, akiknek még nem lenne teljesen magától értetődő, hogy a telefonommal lefényképezem, ami a tányéromra kerül. Főleg, ha kérdő tekinteteket kapok el, hogy ugyan mi olyan fotózni való abban a „foodporn” hashtagért egyáltalán nem kiáltó levesben vagy salátában. (Na jó, van, hogy akár lángosban vagy hamburgerben… )

Aztán ha még mindig van még némi zavarodottság az asztalnál, akkor elmondom, hogy a kajanaplót a szigorú, de igazságos edzőm kontrollálja, és így próbáljuk közös erővel kordában tartani azt, hogy ha már hetente háromszor energiát fektetek a testem edzésébe, az eredmények ne váljanak láthatatlanná holmi túlburjánzó lángos-rajongás miatt. Például.

Persze, ez most úgy hangzik, mintha a pluszkilóktól való félelmem lenne a dolog legfőbb mozgatórugója. De nem. A dolognak ennél mélyebb gyökerei vannak.

Fura dolog ez, hogy milyen dátumokat tart számon az ember az életéből. Egyszer már taglaltam is ezt itt a blogban, hogy magam sem értem, miért pont a sokkoló hírként ható diagnózis-ismertetés napja vésődött be nekem egy életre. Március 16. Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok. Voltam, 10 évvel ezelőtt. Még arra is emlékszem, hogy szerda volt, és kora délután.

Voltak még inkább kellemetlenül emlékezetes napok, mint például a kemoterápia kezdete, vagy mondjuk ebből a kemós szeánsz-sorozatból a legdurvább, valamikor nyár közepéről, amikor nem akartak hazaengedni a kórházból. De csak a korábbi naplófeljegyzésekből tudom beazonosítani, hogy melyik mikor is volt pontosan.

Így eshetett, hogy retrospetkív visszaemlékezés ide vagy oda, most teljesen bealudtam egy egyébként igen fontos évfordulót: merthogy azért annak is 10 éve volt, amikor az első ellenőrző CT vizsgálat után megtudtam, hogy a kemó mérgei sikeresen kinyírták a daganatot, a leletem negatív lett. Arra emlékszem kristálytisztán, hogy ez pont a Sziget Fesztivál idejére esett, ahová én akkori kollégáimmal kijártam félig dolgozni, félig szórakozni. (Nem minden következmények nélküli komoly vállalás volt ez, kemoterápia alatt fesztiválozni, napokig, még ha light-üzemmódban is, de eltiltva nem voltam tőle, és így utólag is azt gondolom, hogy ez pont kellett.) Megvan a kép, hogy a műszak végéig vártam, hogy elmondjam a többieknek, mitől lett nekem speciális a nap, és merő örömködésből befaltunk rögtön egy doboz vaníliás karikát.

De hogy mi volt még? Az események pontos rekonstruálásához előszedtem a régi naplómat. mint már itt, és itt is.

Megtippelni sem tudom, hányszor meséltem már arról ismerősöknek és ismeretleneknek az elmúlt tíz év alatt, hogy nyirokrákom volt. Más-más terjedelemben, más-más kérdésekre válaszolva, más-más reakciókkal találkozva.

Itt, a blogban is összefoglaltam már a legelején, hogy hogyan is volt ez az én találkozásom a Hodgkin-limfómával és mennyiben lettem más ember tőle. Mert más lettem, ebben biztos vagyok. Sőt, írtam már külön a diagnózisról, a jó orvos megtalálásáról, a kemoterápiáról, a hajhullási mizériáról, és a csodadoktorokról is. És még tervben van annyi minden…

Részletekbe merülve sokféleképpen van még mondanivalóm a témáról, de egy az egyben nehéz jól visszaadni, mik is lehetnek egy ilyen fél éves gyógyulási periódus legfőbb tapasztalásai. Igény sokszor volna rá, ha olyannal találkozom, akinek meglepetésszerű újdonságot jelent az én betegséges-gyógyulásos múltam.

Itt ez a blog, aminek még a nevében is benne van, hogy „pozitív”, és akkor most beszámolnék egy napról, amikor pont azt reméltem, hogy azzal a szóval találom majd szemben magam, hogy „negatív”.  Mert egy évben legalább egyszer van ilyen is, amikor a negatív a pozitív. Amikor a 10 évvel ezelőtti Hodgkin-limfómám miatti éves kontrollvizsgálat leletére mondják nekem, hogy negatív.

Hogy izgultam-e a kontrollvizsgálatom előtt? Kicsit. De egyrészt direkt átruháztam ezt a feladatot a barátokra és ismerősökre, másrészt van már némi rutinom így 10 év után abban, hogy milyen az, amikor az ember vizsgálatra érkezik, hogy aztán nézegessék, van-e benne  valami daganathoz hasonlatos. (Na mondjuk pont a „daganat” szó miatt nem lehet teljesen relaxáltan rákészülni az egészre, még úgy sem, hogy ez most nem egy űrutazás volt, nem volt rakéta.)

Van-e ilyenkor rituálé? Hm. Kicsit. Nem mindegy például, mit öltök magamra – most pillangós szett kellett, ha már végre újra jár az egyik kedvenc órám, a kék pillangós, akkor felvettem hozzá pillangós fülbevalót és pólót is. Mert a pillangó az valami jót jelent.