Csak amikor valaminek megérezzük a hiányát, akkor jövünk rá, hogy mennyit is jelenthet nekünk. Például az egészségünk – ahogy erről a blogban már sokszor írtam holmi tíz évvel ezelőtti történések, diagnózis, kemoterápia és kontroll kapcsán. Ma a Fehér Bot Világnapján, amikor kicsit nagyobb figyelem irányul a nem látó embertársainkra, belegondoltam, hogy ezt is milyen természetesnek vesszük, hogy látunk.

Pár hete Emmát, unokatestvérem 10 éves lányát vittük el a Láthatatlan Kiállításra, amire azért mi felnőttek is rácsodálkoztunk. Tudhatod ugyan előre, hogy tök sötétben kell végigmenni a kiállítótéren, hogy minden más érzékszervedre támaszkodhatsz majd, csak a látásodra nem, mégis igazi sokként ér, amikor az ajtó bezárul, te ott tapogatózol a fal mellett, látni szeretnél, talán még a szemed is meresztgeted, de vaksötét vesz körbe.

Vaksötét. Még így is hívják ezt a kifejezést. Mert tényleg az. Akik világtalanok, azok pont ennyit érzékelnek a világból, mint te ott a fal mellett tapogatózva.

Bevallom, az első pár percben engem valami klausztrofóbiával kevert pánikroham kerülgetett, nem éreztem magam biztonságban, ki akartam törni, látni akartam újra. De még előttünk volt 6 kiállító helyiség, fényről csak utánuk lehetett szó.

Talán az segített túllendülni ezen a ponton, hogy arra figyeltem jobban, amit képes voltam befogadni. A hangokra – különösen az egyébként nem látó kísérőnkére. És a kitapintható formákra. Jé, ez itt egy zongora a nappaliban. A falon pedig van egy tévé. Ez így ment tovább az illusztrációként berendezett kertben, utcán, vadászházban, múzeumban is. A bárban jött az igazán kemény kihívás: kifizetni a megrendelt ropit a megfelelő pénzérmékkel, mivel csak a méretüket tapogatva következtethettem, hogy mi is van a kezemben.

Így néz ki a "Pozitívra Hangoló" Braille-írással

Majd egy órás sötétben bolyongás után jó volt újra kijutni a fényre. Tudni azt, hogy a vaksötétség csak egy kísérlet volt, játék, a színek, formák, élmények nem tűnnek el az életemből. Viszont még empatikusabban viszonyulok innentől a nem látókhoz – mert már el tudom képzelni, hogy milyen az életük. Még a Braille-írással pötyögést is kipróbáltam, és figyelmesen meghallgattam a tanácsokat, hogyan célszerű átkísérni egy világtalan embert az út túloldalára. (Például kérdezzük meg, van-e szüksége segítségre, mielőtt karon ragadjuk és rángatni kezdjük – és engedjük, hogy ő válassza meg, hogy kapcsolódik hozzánk.)

Rá kellett jönnöm, hogy a látás mekkora érték. És hogy voltaképp én szerencsés voltam, hogy ha egy időre el is veszítette a nyirokrendszerem a normális működési képességét, és volt rá módszer, – még ha azt fránya kemoterápiának hívják is, a hajam kihullott tőle és fél évig tartott – ami helyreállított mindent.