Egy teázó választékát böngészve akadtam rá a lapacho teára, valamikor 2005 tavaszán. Merthogy minden tea neve mellé rövid leírás is társult, hogy mi a főbb jellemzője. A lapachonál pedig konkrétan az állt, hogy daganatos betegeknek ajánlják. Akkor már tudtam, hogy ezek szerint a célcsoportba tartozom, mivel néhány héttel korábban diagnosztizáltak nálam Hodgkin-limfómát.

Nem kutattam elvakultan csodaszerek vagy csodadoktorok után – főleg, mert elkerülhetetlen volt, hogy a barátok, ismerősök ne ajánljanak valamit vagy valakit, amiről vagy akiről azt hallották, hogy zseniális. De mert a teákat mindig is szerettem, azt gondoltam, ennek a lapachonak azért utánanézek.

És mire találtam rá? Valamire, amire nem is számítottam volna.

Az interneten többféle oldalon is hosszan áradoztak a lapacho tea mindenhatóságáról és gyógyító erejéről, leginkább immunerősítő hatása miatt ajánlották a rákkal küzdőknek. Ahogy Megyeri Szabolcs írja blogjában: „A lapacho tea a Dél- és Közép-Amerikában őshonos La pacho fa kérgéből készül, mégpedig úgy, hogy a negyven évnél idősebb példányok kérgét mélyen lehántják, és a belsőbb rétegekből nyerik a teakészítés alapanyagát. A hántolás okozta seb idővel begyógyul, tehát a fa nem károsodik véglegesen a folyamat során. (…) Roppant hosszú életű, nem ritkák a 700 éves példányok.”

Szóval az akár 700 évig megmaradó fa már csak tudja, mi a hosszú élet titka, már csak ezért is hatásos lehet a kérgéből készült főzettel a gyógyítás. Az inkák és a dél-amerikai indiánok is évszázadok óta fogyasztják a lapachoból készült teát, merthogy a lapacho kérge gazdag ásványi anyagokban és nyomelemekben, van benne magnézium, vas, mangán, cink, jód, szelén és kálcium, de alkaloidok, flavonoidok és fenolkarbonsav is. Jó lehet rákmegelőzésre, erősíti az immunrendszert, véd a vírusos és bakteriális fertőzésekkel szemben, vízhajtó hatású, bevethető megfázásos, influenzás időszakban is. Külsőleg sebgyógyításra, rovarcsípésre alkalmazható.

Tényleg úgy hangzik, mintha csodaszer lenne. A daganatos betegek pedig hajlamosak hinni a csodákban, meginni bármilyen borzalmas löttyöt, ha az a gyógyulást ígéri. Én nem voltam teljesen ebbe a kategóriába sorolható, de a lapachonak bizalmat szavaztam. Talán pont azért, mert a házzal szemben, ahol akkor, 11 évvel ezelőtt laktam, volt egy kis teabolt.

Betértem a boltba. Kedves hölgy fogadott, készségesen. Mai napig emlékszem a párbeszédünkre:

- Miben segíthetek?

- Lapacho teát keresek.

- Nem hallottam még róla. Valami speciális?

- Daganatos betegeknek ajánlják.

- És kinek kellene?

- Nekem.

- … (némi meglepődés). Adja meg az elérhetőségét, utánanézek, hátha be tudom szerezni.

Otthagytam a telefonszámom. Másnap sms-t kaptam, miszerint megvan a lapacho tea, mehetek érte a boltba. Jól esett ez a törődés. Mentem is.

Bár a kertész blogjában többször is azt olvasni, hogy remek az íze a lapachonak, én valami másra emlékszem. De lehet, hogy csak a kemoterápia változtatta meg az ízérzékelésemet.  Minden esetre nem tűnt túl finomnak a lapacho, de azért iszogattam rendesen, napi 1 litert illett betolni, ha már az ember valami javulást várt tőle.

Visszatértem a teaboltba utánpótlásért. Meg másféle teákért. A kedves hölgy szerzett nekem narancsos ízesítésű lapachot is, hátha azt jobban bírom. És mindig megkérdezte, hogy vagyok. Aztán már volt, hogy csak azért mentem, hogy beszélgessünk. Az az empátia, figyelem, és kedvesség, ami áradt belőle, nagyon megfogott – mivel a bolttól nem is olyan messze eső munkahelyemen nem feltétlen ezt tapasztaltam, jól esett feltankolni néha pozitív energiával.

Ágival – merthogy a kedves hölgyet így hívják – barátok lettünk. Más korosztályhoz tartozunk, neki már akkor 11 éve majdnem felnőtt gyerekei voltak, nekem még most sincsenek. (Mondjuk ez nem is annyira a koromon múlik, de erről már írtam is).  Mégis remekül megértjük egymást. Egy évvel később, 2006 őszén már ő kísért el egy kontrollvizsgálat után átvenni a leleteimet, biztosítva egyben, hogy én bele ne olvassak a papírokba, amíg át nem érünk velük a másik kórházba a kezelőorvosomhoz. Jártunk együtt színházban, koncerten, a Balatonnál. És még azt is neki köszönhetem, hogy 33 évesen vívni kezdtem – ő irányított az amatőröknek kurzust indító egyesülethez, mint szenior vívóbajnok.

Sokáig úgy is emlegettük egymást a családtagok vagy barátok előtt a beazonosítás megkönnyítése érdekében, hogy „Teás Ági” és „Lapachos Orsi”.

A lapacho tea hozott össze minket. A lapachoval engem meg a nyirokrák. Lám, vannak dolgok, amiket voltaképp a ráknak köszönhetek.

Vagy még inkább annak, hogy le akartam győzni a rákot. És pont az ilyen találkozások és pozitív töltetek is kellettek hozzá, hogy végül sikerült.