Mindenféle, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

Pozitívra Hangoló

Majdnem szenvedélyes teljesség

2016. július 04. - PH.Plusz

Írásbeli házi feladatot kaptam a minap. És miután becsületes kisdiák lévén elvégeztem, jött a második forduló, hogy a leírtakat talán meg is oszthatnám a blogom felületén, hátha másokat is elgondolkodtat.

Pedig nem kell mélyen szántó gondolatokra számítani. Kaptam három szót, mondhatni, ezeket dobta a gép, a köréjük szőtt kérdéskörökkel, és az volt a dolgom, hogy elgondolkodjam róluk. Én pedig csak írtam, írtam, ami eszembe jutott róluk. 

Akár folytatni is lehetne a sort, mert másnak mást mondhatnak ugyanezek a szavak.

 

MAJDNEM

Mik a majdnemek az életemben? // Boldogulok a majdnemekkel? // Hogyan alakíthatom a majdnemeket teljességgé?

Majdnem kosarast nevelt belőlem apukám – de nem én lettem a fiúgyermek, aki erre hivatott. Cserébe én voltam a lánygyermek, aki ezer más téren igyekezett bizonyítani, és mégis valahol vágyott rá, hogy ő is a kosárlabda miatt legyen reflektorfényben.

Majdnem franciás maradtam az általános iskolán túl is, de én inkább a menőbbnek tűnő gimnáziumot és az újnak ható német nyelvet választottam. Épp a hétvégi osztálytalálkozó tapasztalata, hogy az általános iskolás remek osztályból átmenekített közösség a középiskolai éveket sokkal pozitívabbnak élte meg, mint mi néhányan, akik máshol próbálkoztunk a folytatással.

Majdnem Németországban ragadtam hosszabb időre, ha nem is egy életre, de amikor végül döntéshelyzet állt elő, sosem volt elég nyomós érv a maradás mellett, mindig szívesen tértem haza.

Majdnem belehaltam a rákba – írhatnám, de ez nem igaz, mert maximum néhány perc volt, amikor abba is belegondoltam, hogy az ilyen kórokba bizony szokás belehalni, egyébként végig biztosan tudtam, hogy én az leszek, aki meggyógyul.

Majdnem mindig tudtam, mit is akarok, de csak majdnem, mert minél idősebb leszek, annál inkább elbizonytalanodom a céljaimat, a jövőképemet illetően – aminek egyik oka, hogy nem látom magam mellett a társat, akivel együtt élhetném meg ezt a jövőt. Pedig annyira keresi mindenki mellettem, hogy merre van, hogy már nem lehet nem úgy éreznem, hogy kellene valakinek lennie, akivel többes számban lehet gondolkodni.

De úgy igazából az a helyzet, hogy a majdnemeket nem szeretem. Mert valamit vagy csinálunk rendesen, vagy sehogy. De úgy, hogy egy kicsi hiányzik a tökéleteshez, és pont azt nem tesszük bele? Hát úgy ne. Ha pedig a majdnemmel való szembesülés nem rajtam múlik, az élet alakítja, az bosszantó tud lenni. Múlttal kapcsolatos felismerésként pedig leginkább keserű, mert már nem megváltoztatható a helyzet. Legalábbis a múltbeli helyzet. A jelenben inkább gondolom magam olyannak, aki tudja, hogy mi kell ahhoz, hogy amit eltervezett, az ne csak a majdnem stádiumig jusson el. Majdnem mindig, majdnem minden körülmények között. Csak aztán mégsem minden helyzetben cselekszem eszerint. 

Pedig a majdnemek teljességgé alakítása is az én kezemben van ilyen módon. Mert ha valamit igazán akarok, abból nem lesz majdnem. (Adja magát a kérdés: Mit akarok most igazán? Görcsösen akarom-e, vagy szilárd elhatározásból, esetleg ösztönösen?)

 aviary_photo_131110214115059529.jpg

 

SZENVEDÉLY

Hol van jelen a szenvedély az életemben? // Mennyire engedek be új szenvedélyeket a napjaimba? // Mit teszek, hogy visszacsempésszem a szenvedélyt a mindennapjaimba?

Legutóbbi párommal egyszer arról beszélgettünk, hogy nem is nagyon tudja, mi nekem a hobbim. Meséltem neki, hogy egy coach-csal való egyeztetésnél merült fel pár éve, hogy régen a betegségem idején énekórára jártam, mert úgy éreztem, jót tesz nekem, olyan dologra akartam koncentrálni, ami energiát ad, és amit betegen is csinálhatok. A coach lelkesen kérdezte, járok-e még énekelni, és sajnálkozott, mikor azt mondtam, hogy már nem. Merthogy az embernek mindig kell olyan dologgal foglalkoznia, amit csak lelkesedésből tesz, nincs vele semmilyen célja. Ezen elgondolkodtam, és rájöttem, hogy erre nekem valóban tökéletesen megfelelhet az éneklés. És milyen kifogásom is lehet, hogy nem énekelek? Kevés idő? Hát nem kell hetente járni, végül is nem készülök énekversenyre. Kevés pénz? Amire nagyon vágyom, arra azért előteremtem. Kerestem egy tanárnőt, és több-kevesebb rendszerességgel eljártam hozzá danolni. Mikor idáig értem a sztoriban, Péter megkérdezte, hogy mikor voltam utoljára énekórán… be kellett látnom, hogy igen régen, akkor úgy két-három hónapja. „Akkor amit igazából lelkesedésből csinálsz és a hobbid, arra nincs is időd?” – kérdezte. És valóban. Egy új munka elvállalása és a hosszas nihil után támadt párkapcsolati lét kinyírta valahogy az életemből az ilyen úri luxust, mint az énekóra. Azért én ígéretet tettem a tanárnőmnek, hogy nem örökre.

De csak abban lehet szenvedély, ha valamit rendszeresen művelünk? Nem fotózhatom majd szenvedélyesen a skót tájat a tervezett utazásnál? Nem nyúlhatok el szenvedélyesen a libegő székében, ha mint minden nyáron, idén is odamegyek egy délutánra feltöltődni? Nem fordulhat-e elő, hogy az írást is szenvedéllyel művelem?

Szerintem de.

Ugyanakkor be kell valljam, saját magam is hiányolom az életemből ezt a fajta rendszerességet, igazodási pontot, hogy mondjuk kéthetente hétfőn délután énekóra. Vagy tűzzománc szakkör. Vagy fotóklub. Vagy bármi, ami fixen kikapcsol, leköt, inspirál. Amiben borítékolhatóan ott van a szenvedély is. 

És ha belegondolok, az ilyen hobbik jöttek-mentek az életemben, mikor mire fókuszáltam, kevés mellett tartottam ki hosszabb távon. A gyöngyfűző és üvegfestő készlet már a szekrény mélyén lapul, és vívni sem tértem vissza az amatőr klubba, akármennyire többször is kedvet éreztem hozzá.

A szenvedély mégis valahogy ott van a mindennapokban, mert pont a majdnemek el nem tűrése miatt szenvedélyt igyekszem vinni minden munkámba, megnyilvánulásomba. Átlagos, szürke egér utálnék lenni – legalább tűnjek ki azzal, hogy odateszem magam. Vagy legalábbis igyekszem megtalálni mindig azt, ami színessé teheti a napot. Ez volt a "100 boldog nap" projekt tapasztalata is. 

 

TELJESSÉG 

Mi a különbség a teljesség és a tökéletesség között? // Mennyire hasonlítgatom magam másokhoz? // Mit jelent számomra teljesnek lenni?

A tökéletességnél mintha lenne egy mérce, egy pontos szabályrendszer, hogy mit kell teljesíteni ahhoz, hogy elérjük. A teljességnél ez nincs, azt csak egyszerűen megérezzük, hogy eljött. A tökéletességet makacsul vágyja az ember, a teljességbe belesimul. A tökéletességnél minden másodpercben ott az esély, hogy a legapróbb hiba miatt is oda az egész, a teljesség megélése nem múlhat nüanszokon és nem a félelmek táplálják. (Hú, ez már elmenne Coelho-idézetnek is, MAJDNEM!)

Az ember legtöbbször mások véleménye miatt nem érzi magát egésznek. Konvencióknak akar megfelelni, egy ideáltipikus képhez méri saját magát, és mindig találhat hibákat.

Pont ezért a másokhoz való hasonlítgatás nem visz előbbre. A mai világ pedig tálcán kínálja ennek lehetőségét – virtuálisan talán még brutálisabban, mint a való életben. Igen, én is beleesem olykor ebbe a csapdába, de az énképem alapvetően nem a másoktól való különbözőségem vagy hasonlóságom alapján alakult ki bennem. De tény, hogy feldobja majd a napomat, ha azt látom, hogy lájkok gyűlnek a bejegyzés alatt. Ettől lesz teljes poszt, ha érzem az interakciót, ha kicsit is úgy tűnik, nem hiába osztottam meg.

És akkor most a poszt így lett teljes vagy tökéletes? Vagy benne maradt a majdnem? De legalább érezni benne a szenvedélyt?   

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr398830564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása