Elém került egy videó az interneten a napokban, aminek titkon már vártam a megjelenését. Na nem azért, mert olyan lenyűgözően szép dolog látható benne – sőt, én kritikusan azt mondanám, hogy inkább nem is a látványra kell figyelni, hanem a mondanivalóra. Abban van a lényeg. Ugyanis a videóban éppen több mint 100 limfómás megbetegedésben érintett előtt mesélem el a saját történetemet, leginkább azt, hogy én milyen változáson és fejlődésen mentem keresztül, amióta testközelből meg kellett ismerkednem a Hodgkin-limfómával.
Lassan 14 éve, hogy nyirokrákot diagnosztizáltak nálam és fél évig kemoterápiás kezelésekre jártam. 14 éve, hogy az életem más irányt vett, új helyre kerültek benne a hangsúlyok, új célok fogalmazódtak meg. Például az is fontossá vált, hogy másoknak segíthessek. Nem rögtön lett ez életcéllá, de ahogy egyre többen megtaláltak kérdésekkel, tekintettek rám példaként, hogy ha én meggyógyultam, akkor talán nekik is menni fog, úgy erősödött bennem a szándék, hogy pozitívba fordítsam a korábban nagyon is negatívként raktározott élményeimet és tapasztalataimat.
Ennek lett felülete a korábbi weboldal, a magazinoknak és rádióknak adott interjúk, a blog, majd a coaching munka. Aztán tavaly nyáron érkezett egy felkérés a MOHA Alapítványtól, hogy a soron következő Limfóma Világnapra tervezett rendezvényükön legyek én az a gyógyult beteg, aki mesél történetéről a résztvevőknek. Én pedig lelkes kisdiák módjára készültem, mintha nem lenne már mögöttem tucatnyi konferenciás előadás és egyéb nyilvános szereplés. Ez más. Ez nem szakmázás, hanem egyfajta feltárulkozás. Egy hídépítés köztem és a hallgatóság között.
Mivel tudtam, hogy akik a közönség soraiban ülnek, azok mind pontosan képben vannak a limfómákról, meg a daganatos betegségek kezelési módjairól, azt sem kell nekik magyarázni, milyen csúnya mellékhatásokkal jár a kemoterápia, én inkább a 13 év alatt megélt változásra fókuszáltam. Mit adott nekem a betegség és gyógyulás? Más emberré tett-e? Ha igen, hogyan? 10 képben próbáltam összefoglalni, mik a válaszaim a kérdésekre.
Soha ilyen értő és figyelmesen hallgató közönségem nem volt még, mint ennél az előadásnál a Limfóma Világnapon. Senki sem nyomogatta a mobilját, senki nem ment ki azalatt, míg beszéltem, senki sem fészkelődött. Ellenben többen bólogattak, bátorítóan mosolyogtak, vagy csak egyszerűen figyelték a szavaimat. (Nagy kár, hogy a videóban a közönségről nincs kép – alátámasztaná megfigyelésemet. Bár a fránya GDPR miatt nem is biztos, hogy közzétehető lenne egy ilyen felvétel…)
De van még valami, ami számomra igazán emlékezetessé tette ezt a produkciót: közvetlenül a kezelőorvosom, dr. Bátai Árpád előadása után következtem én. Hát ezt aztán biztos nem gondoltam volna közel 14 évvel ezelőtt, mikor egy februári napon először találkoztam vele a Szabolcs utcai kórház hematológiai ambulanciáján. Az előadásának egyik fontos mondanivalója volt, hogy a betegségből való gyógyuláshoz nemcsak az orvos tudására van szükség, hanem legalább ennyire a páciens együttműködésére is. Azt hiszem, mi ezen a téren igazán jó párost alkottunk: adott volt ő, mint a világ legjobb kezelőorvosa, én pedig mindent megtettem, amit kért, és mindent elkövettem, hogy megtaláljam a számomra legjobb utat a testi-lelki harmóniához.
Ha belenézek az előadásomról készült felvételbe, akkor előtör belőlem az önmagával gyakran (majdnem mindig) elégedetlen nő, aki szörnyülködik a hirtelen élesebben látszó szemkarikákon, azon, hogy ebben a ruhában aztán egyáltalán nem látszik, hogy rendszeresen járok funkcionális köredzésre, olyan husi a karom, és még folytathatnám a sort.
De ez most mind másodlagos, mert ez a tizenkilenc perc a 2018-as évem egyik legjobb élményét adja vissza: amikor ráleltem a közegemre, amikor úgy adhattam másoknak valamit, hogy közben teljesen önmagam maradtam, amikor büszke voltam arra, hogy a kezelőorvosom a közönség soraiban rám figyel, amikor átéltem azt, hogy nem volt hiába a sok szenvedés a kemoterápia alatt. Ami ezen a napon történt velem, az megerősített abban, hogy dolgom van még, akár coachként, akár önkéntesként, akár bloggerként. Bele is vágtam egy segítő beszélgetés-sorozatba a MOHA-val kooperálva, négy limfómában érintettnek támogatást nyújtva. És vannak még további tervek is...
Ezzel a jó érzéssel ajánlom mindenki más figyelmébe az előadásomról készült kisfilmet:
