Terápia, 1. rész. De nem, nem az egyik kedvenc sorozatomé. Hanem a kemoterápiáé.  Merthogy abból pont 10 évvel ezelőtt kaptam az első adagot. Ezt a dátumot nem jegyeztem úgy meg, mint azt a napot, amikor az orvosom elmondta nekem, hogy Hodgkin-limfómám van. Annyi maradt meg, hogy április közepén indult a móka – ami azért egyáltalán nem volt vicces.

De én az első kezelést mégis úgy vártam, mintha legalábbis biztos lehetettem volna benne, hogy valami csudajó dolog történik majd velem. Pedig a kezelőorvosom nem kertelt, elmondta előre, hogy a kemoterápia sokféle mellékhatással járhat, amit valahogy el kell viselni, mert közben a szerek azért gyógyítanak.

Például kihullik az ember haja. Ennyit nagyjából mindenki tud, az is, akinek sosem volt dolga daganatokkal. De hogy mi van még? Azt csak az tudja igazán, aki átment rajta. 6 pontban a saját tapasztalataim.

1. Hogy kezdődik?

Mikor először mentem kezelésre, izgalommal vegyes várakozással, akkor rácsodálkoztam még szinte mindenre, ami később rutinná vált. A nővérek ugyanígy lehettek vele: először talán meglepődtek, hogy mennyire rosszul tűröm a vérvételt és a branül behelyezését, idővel már semmi meglepő nem volt abban, hogy ha én ezt csak fekvő helyzetben viseltem jól, és csak a vénakeresési procedúra eltartott úgy fél óráig – merthogy a szerek a vénáknak sem tettek jót, egyre érzékenyebbé és vacakabbá váltak. Azokra pedig szükség volt, mert infúzión keresztül érkeztek a szerek.

2. Mit és mennyi ideig?

Változó, milyen koktélt kap az ember. Nyilván minden betegség és beteg esetén más-más lehet a kúra összetétele, de vannak visszatérő elemek. Például az a piros cucc az első flaskában, amit már egyszer emlegettem, mint a piros színhez való viszonyulásom kerékkötőjét. Szóval az okozza a hajhullást. Is. Merthogy általában a gyorsan osztódó sejteket öli. Aztán volt egy másik, bödönnyi adag átlátszó folyadék, az meg a hányingerért volt ludas. Általában 3-4 féle szer jött egymás után, változó mennyiségben, az meg pláne változott, hogy az én szerveztem hogyan bírta befogadni őket. Volt, hogy 2-3 óra elég volt, mint mondjuk az elsőnél, volt, hogy 6-8 órán át folydogált belém a gyógyszer. Mindezt 12 felvonásban, egy-egy szeánsz között két hét szünettel. Hogy melyiket hogy viseltem, arról úgy a feléig külön "állapotnaplót" vezettem - aztán jött egy mélypont nyár közepén, majdnem benntartottak éjszakára is a kórházban, és valahogy akkortájt felhagytam a jegyzeteléssel. Elég volt megélni. 

3. Mi történik közben?

Nemrég láttam egy filmet, Fifti-fifti a címe, amiben a főszereplőt kezelik daganat miatt, és a kemoterápiát úgy ábrázolták, hogy egy teremben üldögélnek a pasik, karjukra kötve az infúzió, és közben viszonylag kedélyesen beszélgetnek. Hát, biztos van ilyen is, és magam is láttam, hogy a Szent László Kórházba átköltözött Hematológiai osztálynak egész más kialakítású úgy nevezett nappali kórháza lett, kényelmes(nek gondolt) székekkel, amikben a betegek megkapják az adagjukat. De én mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy pont úgy alakult, a Szabolcs utcában kórtermek és ágyak voltak a kezeléshez. Sokszor volt úgy, hogy a szereket nehéz volt elviselni, lázassá tettek, émelygőssé, fájtak tőlük a vénáim, szóval nehéz elképzelnem, hogyan abszolváltam volna én ezt sok más beteg között üldögélve.

4. Mégis mivel telhet az idő?

Hogy mit csinál akkor az ember kemoterápiás kezelés közben? Várja, hogy vége legyen. Leginkább. Jobb esetben alszik, és akkor nem is érez semmit, se lázat, se hányingert, se fájdalmat – ez lett a taktika a vége felé, a cél érdekében még nyugtatót is kértem a nővérektől a kezelések elején. Próbálkoztam olvasással, Lance Armstrong könyvét, amiben a saját betegségéről és gyógyulásáról is ír, például itt olvastam végig. De a Védett férfiakat meg nem sikerült – és most már talán sosem fog. Mert ami a kezelésre emlékeztethet, azt nem szívesen szedtem elő később. Ing, sapka, kispléd, mp3 lejátszó – el kellett süllyedniük a szekrényben.

5. Mire marad erő?

Volt még egy filmjelenet, ami megmaradt: vége a kezelésnek, és a főszereplő a buszmegállóba megy. Sőt, úgy rémlik, Csaba is azt mesélte az ő történetében itt korábban, hogy a kezelés után eleinte BKV-val járt haza. Azt hiszem, én erre is képtelen lettem volna. A levertség, a hányinger sokszor csak a kórház elhagyása után erősödtek fel igazán. Anyukámnak lehetek hálás, hogy fuvarozott és őrködött mellettem – így könnyebb volt elviselni ezeket a péntekeket kéthetente.

6. Akkor hol van itt bármi pozitív?

Gondolkodom, nagyon erősen gondolkodom, hogy mi volt az, ami ezekben a kezelésekben pozitív volt. Mert valaminek lennie kellett, hogy az ember végigcsinálja. Azt hiszem, az emberi oldala lehetett pozitív. Hogy anyukám ott volt mindig, és ápolt, bár biztos vagyok benne, hogy neki majdnem olyan rossz volt engem így látni, mint nekem megélni az egészet. Hogy a kezelőorvosom mindig bejött és beszélgetett velem, és bármit kérdezhettem tőle. Hogy Betti és Andi nővérek a közvetlenségükkel és a mosolygásukkal feledtetni igyekeztek, hogy miért is közelednek felém egy nagy tűvel. Hogy velem együtt mindenki hitt benne, hogy ez most azért van, hogy őszre már ne legyen bennem daganat és meggyógyuljak. Ez adhatott erőt, hogy akármilyen vacak is volt a legutóbbi kezelés, mindig elmenjek a következőre is.

Ez a 12 találkozás a gyógyító mérgekkel egyáltalán nem volt kellemes, az utózöngékről nem is beszélve, de ez erősítette meg bennem a felismerést, hogy én mindent kibírok, ha kell, ez tett erőssé (de csak miután előbb teljesen legyengített), és ez tett újra egészségessé.