Vannak dátumok, amik egyszerűen beégnek az agyunkba. Ilyen lehet mondjuk a házasságkötés napja. (A történtekre minden bizonnyal a férjek is tisztán emlékeznek, csak az évforduló napjának beazonosításával vannak néha problémáik.) Vagy az első gyermek születése. Netán valamilyen újrakezdéshez kötődő dátum. Az én beégett évfordulóm napja: március 16. Tíz évvel ezelőtt ezen a napon tudtam meg, hogy rákos vagyok. Voltam.

Magam sem értem teljesen, hogy miért ez lett az a nap, ami garantáltan minden évben eszembe jut. Mert hát az oké, hogy egy ilyen betegséggel-küzdelemmel terhelt év nyomot hagy, de hát miért nem a negatív kontrollvizsgálat maradt emlékezetes? Vagy az utolsó kemoterápiás kezelés napja? Vagy ha már a kevésbé lelkesítő momentumok kerülnek előtérbe, akkor az első kemó?

Gondolhatnátok, hogy papolok itt a pozitív gondolatokról, meg az erős akaratról, aztán tessék, évről-évre ezzel nyúzom magam, hogy előszedem a rossz emlékeket.

De nem.

A kulcs az lehet, hogy bár az emlék sokkoló, nem egyértelműen rossz. Mert aznap valahogy az életem változott meg. Hosszú távon. Még ha akkor, abban a pillanatban ennek csak töredékét is érzékeltem.

Mi is történt?

A történetszálak felgöngyölítésében ott járunk, hogy 2005 januárjában ultrahangos vizsgálatnál egy megnagyobbodott nyirokcsomót találtak a bal hónaljamban, miután hematológus szakorvossal kellett konzultálnom, akiből megtaláltam a lehető legjobbat, és ő műtétet javasolt. A műtét utáni héten, épp egy hosszú hétvégét követően pedig jelenésem volt nála a kórházban, beszélni akart velem a leletekről.

Kora délután volt, mikor várakoztunk Bátai doktorra a Hematológiai és transzplantációs osztály folyosóján anyukámmal. Azért, hogy egy irodában beszélgethessen velünk pár percet, mindenféle védőruházatot kellett felöltenünk – ez a transzplantált betegek miatti protokoll. Emlékszem, hogy minket leültetett arra a két darab székre, ami a helyiségben volt, ő meg felült az íróasztalra. Aztán beszélni kezdett.

Elmondta, hogy a szövettani vizsgálatból kiderült, hogy a nyirokcsomó, amit eltávolítottak a műtétnél, az bizony egy daganat. A betegségem neve Hodgkin-limfóma, más néven nyirokrák, aminek az a speciális tulajdonsága, hogy a nyirokrendszerben terjednek szét a rákos sejtek, ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy ha a hónaljamból kivették a daganatot, nincs-e máshol is, vagy nem fog-e később kialakulni. Ezért kemoterápiát kell kapnom, miután átmentem mindenféle előzetes vizsgálaton.

Ültem ott, hallgattam a doktort, és mintha egy rossz filmbe kerültem volna. De nem. Ez volt akkor az én filmem, kicsit tragikusnak tűnő verzióban, de igazi főszereppel.

Bátai doktor mesélt még a kezelésről, és persze mondta, hogy kérdezhetek. És én mit kérdeztem?

- Ki fog hullani a hajam?

- Nem rögtön, de igen.

Ekkor kezdtem sírni. Mintha ez lenne az egészben a legrosszabb. Pedig ez csak egy mellékhatás. Egy, a sok közül. Aztán kiderült, hogy a kezelés után egy-két évig nem tanácsos a gyerekvállalás. Még jobban rázendítettem. A doktor meg is kérdezte:

- Tervezett most gyereket?

- Nem, de hát akkor is!

(Nem gondolnám, hogy itt dőlt volna el végérvényesen, hogyan is állunk egymással, én és a gyerekvállalás, de tény, hogy ez a kérdéskör azóta is elég érzékeny terület – de erről majd még egyszer, később.)

Volt szó még gyógyulási esélyekről (akár 80%), arról, hogy mi van, ha mégsem hat első körben a kemó (jöhet egy másik kezelés, vagy akár sugárterápia, és még akkor is legalább 60% a gyógyulási esély). De a párbeszédünkből egy momentumra emlékszem még nagyon tisztán:

- És akkor Ön lesz a kezelőorvosom?

- Ha azt szeretné, akkor igen, én leszek.

- Nem tudok jobb megoldást.

És ezt nem csak azért mondtam, mert mondjuk nem volt tele a noteszom hematológus-szakemberek telefonszámaival, akikről tudhattam volna, hogy emberileg is pont olyanok, akik a gyógyulásomat segíthetik. Egyszerűen így éreztem, hogy Bátai doktor lesz az én emberem. Talán mert már az is meggyőző volt, amit addig tett értem. Talán mert úgy gondoltam, hogy véletlenek nincsenek. Jó fél évvel később kiderült, hogy a megérzésem helyénvaló volt: ő pont az az orvos volt, akire szükségem volt, ő hozott ki a rákból.

De vissza március 16-hoz. Ott zokogtunk anyukámmal a Szabolcs utcai kórházban, de fel kellett állni a székből, haza kellett menni, folytatni kellett a hétköznapot. Mert hát végső soron az volt, szerda. Még az irodába is bementem délután. 

Sosem gondoltam volna, hogy ha ilyen dráma ér, mennyire hamar képes lehetek tisztán gondolkodni és pont azt tenni, amit kell. Szerintem ha bárki megkérdezett volna korábban, mit csinálnék, ha egyszer csak kiderülne, daganatos beteg vagyok, azt felelem, hogy biztos bezárkózom, nekiállok Nick Cave-et hallgatni vagy valami más, kellően depresszív zenét, és napokig csak agyalok, hogy miért történik ez a rossz velem. De nem így lett.

A kórházból hazaérve értesíteni kellett a családtagokat, hogy mégis mi volt az orvosnál, és egyértelmű volt számomra, hogy szó sem lehet mellébeszélésről. Megmondtam kerek-perec mindenkinek, akivel csak aznap, vagy később beszélnem kellett: rákos vagyok, a betegség neve Hodgkin-limfóma, ritka, de jól kezelhető, én is fogok kemoterápiát kapni, de meg fogok gyógyulni, mert meg akarok gyógyulni. Minél többször mondtam ezt el az érdeklődő rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, annál jobban tudatosult bennem is, hogy így lesz.

Mert tényleg valahogy megvilágosodtam: rendben, rákosnak lenni nem lehet leányálom, és a kemoterápiáról sem túl szép dolgokat hall az ember, de ez most egy feladat, amit le kell gyűrnöm, és nincs is más út, mint az, hogy a végén egészséges leszek. Nem gondoltam bele, hogy meg is halhatok. Egyetlen egyszer, valamikor a kezelés közepénél, görkorcsolyázás közben átfutott az agyamon pár percre, hogy lehetne akár úgy is – de ennyi.

Másnapra azt is tudtam, hogy dolgozni akarok tovább, mellőzni akarom a betegszabadságot, amíg csak lehet, mert nem akarom azt, hogy minden nap a lakásban tengve-lengve azt érezzem, hogy valami nincs rendben. Normális életet akartam, amennyire csak lehet.

És azt is hamar tisztáztam magamban, hogy van három kérdés, amikre ugyan nagyon szeretnék választ kapni, nem fogok soha:

1. Mitől lett a daganat?

2. Mióta van ott egyáltalán?

3. Miért pont velem történik ez és miért pont most?

Félreraktam a kérdéseket, és azóta sem találtam rájuk választ – bár a pszichoterápia alatt a „mitől lett?” lelki hátterét boncolgattuk azért, de akkor sem lehetett egy egyértelmű kiváltó okot megnevezni. Van és kész. El kell fogadni. És tovább kell lépni.

Továbblépni. Ez lett számomra március 16-a üzenete. Hogy adódjon bármilyen nehéz helyzet, mindig meg kell találni az utat a továbblépéshez, nem szabad beleragadni a gödörbe. Sajnálhatjuk magunkat, nyalogathatjuk a sebeinket, ami egy trauma után abszolút jogos, mondhatni helyénvaló – egy ideig. De ahhoz, hogy a dolgok változzanak, mi magunk is kellünk. Másként nem megy.