„És neked nem rossz, nem húz le, ha megint a betegséggel foglalkozol és rákkal küzdő embereknek tartasz workshopot?” – nem is egyszer kaptam meg ezt a kérdést az elmúlt időszakban.  A válaszom egyértelmű: nem. Még akkor is, ha a 20 résztvevő között akadt olyan is, aki a bemutatkozáskor pesszimistán azt mondta, hogy egy év múlva ő már biztosan nem fog itt ülni köztünk. Hárman-négyen szálltak vele vitába azon nyomban, és győzködték arról, hogy miért ne adja fel.

Amikor 14 évvel ezelőtt ilyentájt áprilisban kemoterápiás kezelésre jártam, még nem gondoltam volna, hogy az én gyógyulásom, hozzáállásom, történetem másoknak jelenthet kapaszkodót. Akkor még csak mint a saját próbatételemre tekintettem az egyáltalán nem kedvelt – bár eleinte nagyon várt – kezelésekre. Ha végigcsinálom, ha kibírom, ha meglesz mind a 12, akkor sikerülhet eltüntetni a daganatot, újra egészséges lehetek – ez volt a vezérfonalam.

Később, mikor már túl voltam a nehezén, amikor már a parókát is félretehettem, amikor már egészen úgy festett, hogy az egész betegségesdi múlt idő, akkor találtak meg előbb ismerősök, majd a neten keresztül ismeretlenek is, bennem látva az élő példát, hogy lám, meg lehet gyógyulni a rákból. Megerősítésre vágytak, hogy hihetnek a gyógyulásban. És ehhez sokszor elég volt egy válaszlevél, vagy egy megosztott blogposzt.

Jó ideje bennem volt, hogy de jó lenne ennél többet tenni, megpróbálni valahogy betölteni az űrt, ami a magyar egészségügyben ott tátong, ha a betegek mentális állapotáról van szó. Vannak lelkiismeretes orvosok, nővérek, akik őszintén teszik fel a „hogy van?” kérdést – csak éppen a hosszabb választ nincs idejük meghallgatni. Kevesek kiváltsága lehet, hogy TB támogatás fejében onkopszichológushoz kerüljenek – ezt pont a magyar onkopszichológia legtapasztaltabb szakemberétől hallottam pár hete egy a Magyar Pszichológiai Társaság által szervezett előadáson. Riskó Ágnes az mondta, hogy

kb. 300.000 daganatos beteg van ma Magyarországon, akiknek közel fele köszöni, jól el van pszichoterápia nélkül is, elég erősnek érzi magát a kezeléshez. De a maradék 150.000 igényelné a támogatást, csakhogy messze nincs ennyi rendelkezésre álló szakember.

Szerencsére vannak betegszervezetek, mint a Magyar Onkohematológiai Betegekért Alapítvány (MOHA), amelyek szerveznek szakmai programokat és betegtalálkozókat is, de nincs kapacitás és elég pénz ahhoz, hogy ezek pótolják az egyéni terápiákat. Ezzel együtt legalább lehetőséget adnak a betegeknek arra, hogy információhoz jussanak, hogy sorstársakkal találkozzanak, hogy erőt merítsenek mások példájából, hogy csoportosan feloldódjanak.

Ezeket az igényeket azonosítottam azon a workshopon, amire a MOHA a korábbi együttműködéseink miatt felkért. Most nem az történt, mint mondjuk a Limfóma Világnapon, hogy kiálltam én egyedül a színpadra, és elmeséltem a saját történetem. Úgy érkeztem a betegtalálkozóra, hogy majd én, mint tréner is sokat tanulok a résztvevőktől. És így is lett. Az első feladatok egyikénél, amikor mindenkinek ki kellett választania azt a képet, amivel leginkább le tudja írni a benne lévő állapotot, rögtön kiderült, hogy mindenkinek mennyire mást jelent ez a helyzet. Ki lelassulásra vágyott, ki egy Rubik-kocka színes elemeit rakná már össze egésszé, hogy rendezettnek lássa sorait, ki pedig egy klassz kirándulóhelyre képzelné oda magát.

De hirtelen nagyon kézzelfoghatóvá vált az is, mennyire más a hozzátartozók nézőpontja – négyen is elkísérték párjukat és ők is aktívan részt vettek a foglalkozáson. Akadt olyan kezelés alatt álló beteg, aki így ismerte fel, hogy a párjának legalább annyira nehéz lehet, mint neki, még akkor is, ha nem a párjának kell megküzdenie a kezelésekkel és azok mellékhatásaival. Hozzátartozóként szembesülni azzal, hogy akit szeretünk, az egy halálos betegségként emlegetett súlyos valamivel kell, hogy közelebbről megismerkedjen, majd megtapasztalni, hogy ez az ismerkedés egyáltalán nem kellemes, nos, ez legalább olyan lélekőrlő, mint a gyógyulási folyamat maga. Tudom, mert voltam azon az oldalon is. És a hozzátartozók lelkének ápolására még kevésbé van kapacitás, ha szerencséjük van, ösztönösen erősek maradnak.

Csodát nem tehettem a röpke két óra alatt, nem oldódhatott meg minden probléma és senki sem állhatott fel úgy a székből, hogy akkor ő most meggyógyult. De születtek fontos felismerések, elhangzottak őszinte vallomások, kialakult egy támogató légkör.

Zárásként azt kértem a résztvevőktől, hogy írjunk jókívánságokat, pozitív üzeneteket cetlikre – olyasmiket, mint amilyeneket sokszor a szerencsekekszekben is találunk, és amit jó érzéssel vennénk kézbe, ha hozzánk kerülne. Aztán összekevertük a cetliket és mindenki húzott egyet. Valahogy pont olyat, ami betalált, ami illett hozzá.

Megmutatom, mi került hozzám:

Hálás vagyok azért, hogy időben megtanultam elfogadni, hogy a rák egyszer csak jött és az életem része lett. És leginkább hálás vagyok azért, hogy most már másoknak segíthetek megtalálni az egyensúlyt egy erősen billegős helyzetben, pozitívan nézni előre.