Amit most leírok, az hetek óta érik bennem, de a karanténidőszak valahogy az írástól is visszahúzott: én nem az voltam, akire megannyi pozitív hatást tett volna a bezártság. Inkább az, aki feladatul kapta a stresszkezelést, és rá kellett jönnie, hogy a bizonytalanságot, kontrollvesztést okozó helyzetek alattomos módon hatnak ki a leki és a testi egészségre egyaránt. Bár már karanténozás végén járunk talán már itt a fővárosban is, azért nem minden tért vagy térhet vissza egyből a normális kerékvágásba. Az egészségügyi ellátásra fokozottan igaz ez. A Kovácsy Zsombor egészségügyi jogásszal készített interjúmból is tudom, hogy ha most vissza is állna minden a normálisba, akkor hirtelen szabadulna rá az egészségügyre az a rengeteg ember, aki az elmúlt 2 hónapban nem jutott el orvoshoz. Szóval úgy gondolom, van még aktualitása annak, ami a blogposztom témája. 

Vannak bizonyos sorsfordító dátumok, amiket megjegyzünk egy életre akár. Saját történetemből a blogban gyakran emlegettem már 2005. március 16-át, mint ilyen napot – ekkor ismertette velem kezelőorvosom a daganatos betegségem diagnózisát. Sokkoló volt, sírdogálós, de közben mégis áthatotta valami hidegfejű felismerés. 2020. március 10-én a hidegfejű felismerés keveredett a jeges rémülettel, már-már pánikkal. Akkor gondoltam bele igazán, hogy mi is várhat ránk, rám a következő hetekben, akár hónapokban, és mit is jelent ez igazából az én életemben. Mert akkor már mindenütt az volt a téma, hogy itt van a koronavírus.

Káosz lesz nálunk is, mert a magyar kórházak fejlettségben mérföldökre vannak az olaszoktól például? Megbetegedhetnek a 70 feletti szüleim, és ha igen, mi esélyük van, hogy időben megfelelő segítséget kapnak? Hogyan óvható meg a 91 éves nagymamám? Hova fordulhat az ember bármilyen egészségügyi problémájával, ha itt perceken belül minden csak a koronavírusról szól majd? Megmarad-e a munkám és lesz-e miből megélnem, ha a válsághelyzetek a kommunikációs iparágat rendszerint érzékenyen érintik? Ha csökkennek a bevételeink, megengedhetjük-e magunknak a jelenlegi albérletünk fenntartását?

Nagyjából percek alatt a fenti összes kérdés átvillant az agyamon. Egy krízishelyzetben rendszerint hamar tisztán látok, megérzem, mit kell cselekednem. Mint amikor megszűnt a munkaviszonyom, ellopták a táskámat, vagy épp közölték velem, hogy daganatos beteg vagyok. Rossz volt, sajnáltam is magam egy kicsit mindegyik helyzetben, de egész hamar arra tudtam koncentrálni, mi legyen a következő lépés. Na de most nem egy krízishelyzetre kellett megoldást találni, hanem mindjárt vagy ötfélére, és ráadásul úgy, hogy nem látszott (és most sem látszik) tisztán, mikor mi történik, és mit hoz még magával járulékosan.

Szóval bármennyire is az volt a tapasztalatom, hogy márpedig én kijövök a gödör mélyéről, akármennyire kell is kapaszkodnom, az úgy nevezett „karantén időszak” első két-három hetét elég rosszul viseltem. Némi megnyugvást hozott az, amikor próbáltam az alapvető biztonságérzetemet helyreállítani, felvázoltam, mire és mennyi időre lehet elég a tartalékom, és átbeszéltük a párommal, hogy milyen rendszer szerint fogunk élni.

Egykori daganatos betegként a legnehezebben menedzselhető probléma az volt, hogy még épp a karanténba vonulás előtt, a nagy felismeréseim napján felfedeztem egy csomót a combomban. Nyirokcsomó – villant fel egyből a vészjelző, és mivel 15 évvel ezelőtt épp nyirokszervi daganatos megbetegedésből gyógyítottak, nekem kicsit mást jelent, ha dudort találok magamon. Még ennyi idő elteltével is meg tud ijeszteni egy esetleges „A” tünet – mint amilyen a jól tapintható, megnagyobbodott nyirokcsomó – jelentkezése. Amúgy is most már nagyon időszerű lett volna egy éves kontroll, kivizsgálás, mert tavaly addig halogattam, miután megtudtam, hogy kezelőorvosom már nem is dolgozik a László Kórházban, hogy elmaradt.  Így is van, hogy ennyi év után rám csodálkoznak, hogy még mindig rendszeresen eljárok kontrollra.

A „mi is ez a csomó a combomban?” – kérdéskör felderítésében addig jutottam, hogy a háziorvosomnak megmutattam, aki megállapította, hogy nyirokcsomó lehet, de remélhetőleg nem veszélyes, azért persze az a megnyugtatóbb, ha utánajárunk. Első körben egy teljes vérképet javasolt – na erre már nem került sor, mert addigra megszűntek a személyes konzultációk, az egészségügy átállt egy csökkentett üzemmódra. Akkor ha most mégis probléma van, lehet, hogy hetekig nem is fogom megtudni, és nem lehet időben tenni valamit, mert nincs hova menni, ahol megvizsgálnának?

Első körben próbáltam megnyugtatni magam, hogy nincs baj, a csomó biztos teljesen banális okból van ott, láttunk már ilyet, még meg is műtöttek egyszer egy ilyen vaklárma miatt. De amikor a hasamban is szurkálni kezdett valami, akkor már nehéz volt nyugodtnak maradni. Hiába gondoltam arra, hogy ez most nem csak nekem szívás, hanem még sok ezer más embernek, aki épp nem jut el kontrollra, kezelésre, vagy csak szimplán nem tudja ellenőriztetni egy orvosi kivizsgálással, hogy amit a testében tapasztal, az normális-e. Lehet, sőt, biztos, hogy lesznek olyanok, akiknél ez a késlekedés és elmaradás súlyos egészségromlást okoz, akiknél ezért nem kezdődhet meg időben egy gyógyítási folyamat, netán olyanok is, akiknek végül ez az elanyátlanodás vezet a halálukhoz. A halál oka: koronavírus okozta egészségügyi káosz és ellátás-hiány.

Most a helyzetfelismerésem azt diktálta, hogy ennek az aggodalomnak az elfojtására a legbiztosabb szer az, ha mégis megvizsgáltatom magam és megtudom, hogy minden rendben – vagy épp nincs, de akkor legalább tudom. Priorizáltam, végül is az egészségesem fontosabb, minthogy elunva a napi rendszeres főzőcskézést kaját rendeljünk a Woltról például, és bejelentkeztem egy magánkórházba ultrahang-vizsgálatra. Kézfertőtlenítés és állapotfelmérő teszt kitöltése után, maszkban járultam a doktor elé, aki volt annyira kedves, hogy a sztorimat meghallgatva nem csak a hasi régiót nézte meg, hanem a combomban lévő csomót is. Így távozhattam teljesen megnyugodva, egy negatív hasi ultrahang birtokában, és tudva, hogy a combomban igazából nem nyirokcsomó okozza a duzzanatot, hanem egy lipóma.

Mázlim van, hogy én megengedhettem magamnak ezt a luxust és kifizettem a majdnem 20.000 Ft-ot a vizsgálatért – de mit tehetnek azok, akiknek erre nem telik? Akik csak és kizárólag az állami egészségügyi ellátásra számíthatnak, amelyik az elmúlt hetekben mintha bezárta volna kapuit, még azt is elküldik, aki szinte felkelni sem bír, csak nehogy ne legyen elég hely a koronavírusos betegeknek – akiknek a száma csak nem akart olyan mértékben emelkedni, hogy tényleg szükség lett volna ekkora készültségre és extra figyelemre.

Nem tudni, hogy mi a bajunk, mi vár ránk, egy stresszfaktor. De azt sem látni, hogy ki segíthet és mikor, az még nagyobb stresszfaktor. Ezért egyáltalán nem csodálkoztam, hogy amikor az alapítvánnyal, amelyikkel egy ideje rendszeresen együttműködöm, a vérképzőszervi daganatos betegségből gyógyultakból vagy még ezzel küzdőkből álló csoportnak összehoztunk egy online tréninget, ha már a valóságban most egy darabig nem találkozhatunk, akkor a stresszkezelést választották legtöbben témaként. Pedig az kiderült, hogy sokan közülük a bezártságot, a karantént az átlagosnál jobban viselik, mert többen átestek már transzplantáción, amikor szintén több hétig, vagy akár hónapig kellett a külvilágtól elzárva élniük. De a bizonytalanság érzésével mindenféle betegségesdi után is nehéz mit kezdeni.

És nehéz most olyan okosságot mondani, ami megcsillantja a bizonyosságot, és nem röhejesen közhelyes. Persze, egyszer vége lesz. De senkinek sem mindegy, hogy ez az egyszer két hét, két hónap vagy két év múlva következik be. Amikor felkészültem a stresszkezelésről tartott online tréningre, az a modell fogott meg leginkább, ami nagyon egyszerűen elénk tolta a kérdést: tudok én változtatni a helyzeten? Mert ha nem, akkor ne is akarjak megoldásközpontúan közelíteni hozzá, hisz nem rajtam múlik, milyen gyorsan találják fel a koronavírus ellen hatásos vakcinát, vagy hogy az országunk vezetői a legjobb döntéseket hozzák-e meg a járvány megfékezése érdekében. Érzelemközpontúan próbálhatjuk oldani a stresszt, aminek módszere lehet az otthoni karanténban túlzásba vitt alkoholfogyasztás, a zabálás, vagy egész egyszerűen mások hibáztatása. Ezek a nem jó módszerek. Helyettük hasznosabb az írásterápia, a társas támasz – még ha csak videóchatben is - , vagy a meditáció. És még ezernyi apró töltekező pont létezik, amikből kedvünkre válogathatunk, a természet nyugtató hatásától, a zenén át, a sport és a mozgás felszabadító erejéig.

Mindazonáltal teljesen érthető, ha sokan most nem iratkoztunk be rögtön online jógatanfolyamra, nem éreztük úgy, hogy áldás a ránk kiszabott karantén, mert mennyi dolgot megcsinálhatunk, amit halogattunk, és nehezen feledtük, hogy igenis vannak nehézségei ennek az időszaknak.

A 91 éves nagymamám már annyi mindent megélt, ennél sokkal cudarabb korszakokat is, például a világháború alatti és utáni időt, amikor nem csak az volt kérdőjeles, hogy lesz-e mit enni, hanem hogy biztonságban tudhatják-e az életüket, viszontláthatják-e még a frontra elhurcolt szeretteiket. Ehhez képest nekünk most csudajó dolgunk van. Talán pont így, hogy fellép a hiányérzet bizonyos dolgok, emberek, tevékenységek kapcsán, érezzük át csak igazán, hogy mi tette akár láthatatlanul is értékessé a mindennapjainkat. 

Például a biztos tudat, hogy ha testi bajom van, elmehetek orvoshoz, aki majd kivizsgál és meggyógyít. A hiányézrettel szembesülve most még nagyobbra értékelem minden korábban engem gyógyító munkáját. Meg úgy általában a gyógyítókét.