Amit most leírok, az hetek óta érik bennem, de a karanténidőszak valahogy az írástól is visszahúzott: én nem az voltam, akire megannyi pozitív hatást tett volna a bezártság. Inkább az, aki feladatul kapta a stresszkezelést, és rá kellett jönnie, hogy a bizonytalanságot, kontrollvesztést okozó helyzetek alattomos módon hatnak ki a leki és a testi egészségre egyaránt. Bár már karanténozás végén járunk talán már itt a fővárosban is, azért nem minden tért vagy térhet vissza egyből a normális kerékvágásba. Az egészségügyi ellátásra fokozottan igaz ez. A Kovácsy Zsombor egészségügyi jogásszal készített interjúmból is tudom, hogy ha most vissza is állna minden a normálisba, akkor hirtelen szabadulna rá az egészségügyre az a rengeteg ember, aki az elmúlt 2 hónapban nem jutott el orvoshoz. Szóval úgy gondolom, van még aktualitása annak, ami a blogposztom témája. 

Vannak bizonyos sorsfordító dátumok, amiket megjegyzünk egy életre akár. Saját történetemből a blogban gyakran emlegettem már 2005. március 16-át, mint ilyen napot – ekkor ismertette velem kezelőorvosom a daganatos betegségem diagnózisát. Sokkoló volt, sírdogálós, de közben mégis áthatotta valami hidegfejű felismerés. 2020. március 10-én a hidegfejű felismerés keveredett a jeges rémülettel, már-már pánikkal. Akkor gondoltam bele igazán, hogy mi is várhat ránk, rám a következő hetekben, akár hónapokban, és mit is jelent ez igazából az én életemben. Mert akkor már mindenütt az volt a téma, hogy itt van a koronavírus.

Káosz lesz nálunk is, mert a magyar kórházak fejlettségben mérföldökre vannak az olaszoktól például? Megbetegedhetnek a 70 feletti szüleim, és ha igen, mi esélyük van, hogy időben megfelelő segítséget kapnak? Hogyan óvható meg a 91 éves nagymamám? Hova fordulhat az ember bármilyen egészségügyi problémájával, ha itt perceken belül minden csak a koronavírusról szól majd? Megmarad-e a munkám és lesz-e miből megélnem, ha a válsághelyzetek a kommunikációs iparágat rendszerint érzékenyen érintik? Ha csökkennek a bevételeink, megengedhetjük-e magunknak a jelenlegi albérletünk fenntartását?

Van benne glutén vagy laktóz? – tettem fel az elmúlt másfél évben gyakran a kérdést, ha valamilyen étel elfogyasztására készültem. Merthogy bizony úgy alakult, hogy az ilyen összetevőjű ételek problémákat okoztak. Írtam is már egyszer arról, hogy a glutén vajon barát vagy ellenség, és az akkor kapott reakciókból, meg az egyébként széles ismerősi körben tapasztaltakból azt szűrtem le, hogy messze nem vagyok egyedül, sokan küzdünk érzékenységi problémákkal. És sokan vagyunk olyanok is, akiknél IBS-t, vagyis irritábilis bél szindrómát diagnosztizáltak.

HOGY MIT?

Igazából úgy tudnám röviden összefoglalni, hogy mit is jelent ez a betegség, hogy ez az állapot, amikor valami zűr van a belekkel, de nem tudják pontosan, hogy miért. A tünetek sokoldalúak lehetnek: puffadás, hasmenés, székrekedés, hasi diszkomfortérzés, netán hasi fájdalom, görcs ugyanúgy előfordulhat, akár ezek változatos elegye is. Lássuk be, így élni a hétköznapokat nem túl felemelő, és amíg ki nem derül, hogy mégis milyen kaját nem kedvel a hasunk, addig kész rejtvény minden evés megtervezése. Egy nemrég megjelent könyvben – amit nagyon hasznosnak tartok és még biztosan emlegetni fogok – azt olvastam, hogy a magyar lakosság mintegy 14%-át érinti az IBS. És még hányan vannak, akik nem is tudnak róla…!

Hogy mit lehet tenni, hogy ez az állapot változzon? Nincs bombabiztos receptem, ami pár nap alatt csodát tesz – már csak azért sem, mert ezek a béldolgok rendszerint sok türelmet, sok időt igényelnek. De fel tudom villantani azokat az utakat, amikre én rátévedtem, és elmesélni, melyik milyen eredményt hozott – kimondottan azokra koncentrálva, amiknek a belekhez lehet köze. Mert igen, a lelki háttérnek sem árt utánajárni, hiszen minden megbetegedésünknek lehet valami lelki tényezője.

„És neked nem rossz, nem húz le, ha megint a betegséggel foglalkozol és rákkal küzdő embereknek tartasz workshopot?” – nem is egyszer kaptam meg ezt a kérdést az elmúlt időszakban.  A válaszom egyértelmű: nem. Még akkor is, ha a 20 résztvevő között akadt olyan is, aki a bemutatkozáskor pesszimistán azt mondta, hogy egy év múlva ő már biztosan nem fog itt ülni köztünk. Hárman-négyen szálltak vele vitába azon nyomban, és győzködték arról, hogy miért ne adja fel.

Amikor 14 évvel ezelőtt ilyentájt áprilisban kemoterápiás kezelésre jártam, még nem gondoltam volna, hogy az én gyógyulásom, hozzáállásom, történetem másoknak jelenthet kapaszkodót. Akkor még csak mint a saját próbatételemre tekintettem az egyáltalán nem kedvelt – bár eleinte nagyon várt – kezelésekre. Ha végigcsinálom, ha kibírom, ha meglesz mind a 12, akkor sikerülhet eltüntetni a daganatot, újra egészséges lehetek – ez volt a vezérfonalam.

Később, mikor már túl voltam a nehezén, amikor már a parókát is félretehettem, amikor már egészen úgy festett, hogy az egész betegségesdi múlt idő, akkor találtak meg előbb ismerősök, majd a neten keresztül ismeretlenek is, bennem látva az élő példát, hogy lám, meg lehet gyógyulni a rákból. Megerősítésre vágytak, hogy hihetnek a gyógyulásban. És ehhez sokszor elég volt egy válaszlevél, vagy egy megosztott blogposzt.

Kreatív elfoglaltság, ami kikapcsol, örömet okoz, a végeredménye egy számodra kedves tárggyá válhat, vagy lehet belőle egy klassz saját készítésű ajándék is. Létezik ilyen? De még mennyire! Engem rendkívüli módon vonzanak az efféle programok, és a népszerűségükből ítélve azt feltételezem, hogy vagyunk még így ezzel egy páran. 

Talán azért is szippantottak be az ilyen újdonságélményt és alkotást kínáló dolgok, mert a betegségből való kilábaláshoz adható tanácsaim egyike épp az, hogy ne arra fókuszáljunk, hogy mennyi mindenről kell lemondani a megroggyant fizikai állapot, meg a kezelések mellékhatása miatt – inkább keressünk olyan dolgokat, amikkel akkor is lehet foglalkozni, ha még nem vagyunk teljesen egészségesek. Akár olyasmik is szóba jöhetnek, amikre mindig is vágytunk, de valahogy sosem volt elég időnk rá. A saját gyógyulási periódusomban az énekóra és a görkorcsolyázás jelentette ezt az új fókuszt. Idővel pedig felfedeztem a mindenféle kreatív alkotásban rejlő szépséget, ezért sorra próbáltam ki különféle workshopokat.

Ez a poszt neked szól, ha …

• te is szívesen barkácsolsz, alkotsz saját kezűleg.
• inkább kreatívkodsz csapatban, profi vezetővel, mint különféle Do-It-Yourself YouTube videók alapján otthon, magadban.
• szívesen adsz olyan ajándékot a szeretteidnek, amit magad készítettél.
• keresel egy olyan programot, ami pár óra leköt, kikapcsol, feltölt.
• van olyan családtagod, barátod, ismerősöd, aki odavan a kreatív alkotásért és te épp nem tudod, mi lenne az ideális ajándék számára (mondjuk egy utalvány valamelyik foglalkozásra?).
• egy gyógyulási folyamat kellős közepén vagy és szeretnéd, ha nem az jönne szembe minden nap, hogy miről kell lemondanod.

És akkor itt jönnek a programlehetőségek:

1. MANOHUIS - KÁRPITOS WORKSHOP 

Mivel töltheted el az idődet itt?

Megtudhatod, hogyan készül egy egyszerű bútordarab. Mondhatnám úgy is, hogy megtanulod, hogyan kell elkészíteni egy ottománt – de lássuk be, nem túl valószínű, hogy a tudással felvértezve otthon nekiállsz ülőbútort fabrikálni. Azt viszont tudni fogod, mitől lesz puha vagy épp kemény az ülőfelülete, hogy kerülne rá díszgombok, és milyen módon lehet rögzíteni a kárpitot a kerethez. Sőt, mindezeket te magad fogod megcsinálni.

Elém került egy videó az interneten a napokban, aminek titkon már vártam a megjelenését. Na nem azért, mert olyan lenyűgözően szép dolog látható benne – sőt, én kritikusan azt mondanám, hogy inkább nem is a látványra kell figyelni, hanem a mondanivalóra. Abban van a lényeg. Ugyanis a videóban éppen több mint 100 limfómás megbetegedésben érintett előtt mesélem el a saját történetemet, leginkább azt, hogy én milyen változáson és fejlődésen mentem keresztül, amióta testközelből meg kellett ismerkednem a Hodgkin-limfómával.

Lassan 14 éve, hogy nyirokrákot diagnosztizáltak nálam és fél évig kemoterápiás kezelésekre jártam. 14 éve, hogy az életem más irányt vett, új helyre kerültek benne a hangsúlyok, új célok fogalmazódtak meg. Például az is fontossá vált, hogy másoknak segíthessek. Nem rögtön lett ez életcéllá, de ahogy egyre többen megtaláltak kérdésekkel, tekintettek rám példaként, hogy ha én meggyógyultam, akkor talán nekik is menni fog, úgy erősödött bennem a szándék, hogy pozitívba fordítsam a korábban nagyon is negatívként raktározott élményeimet és tapasztalataimat.

„Maga a negyvenharmadik!” – ezt Erzsike néni mondta nekem egyszer, egykori kedves szomszédasszonyunk Nyíregyházán, amikor egy hétvégén épp a családnál időzve átkopogtam hozzá, hogy születésnapján köszöntsem, ő pedig mindjárt a mindig isteni süteményeivel kínált. A 43-as az én sorszámom lett volna a köszöntők hosszú sorában.

Ha Erzsike néni életében megadatott volna a virtuális világ kiteljesedése, kivált a Facebook megjelenése, és szembesülhetett volna azzal, hogy itt külön rendszer épült ki arra, hogy a közeli és távoli ismerősök figyelmeztetést kapjanak az ember születésnapjáról, biztosan elvesztette volna a fonalat a köszöntések számlálásban, annyi gratulációt kap, mert egy igazán szeretni való teremtés volt. Mondjuk a Facebook falon nehezen kínálhatta volna zserbóval az ünneplőket, pedig az egészben az volt az egyik legjobb momentum – hát még amikor ő jött születésnapot köszönteni, ajándékba hozva egy egész saját sütésű tortát, amiről már jó előre felmérést végzett, hogy milyen ízű is legyen.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a napokban olvastam egy cikket arról, hogy egyáltalán értékkel bír-e a facebookos születésnapi gratuláció, ami igazából csak nyűgöt okoz az ünnepeltnek, mivel illik - bizonyos nézetek szerint egyesével - megköszönnie a jókívánságokat, még olyanoknak is, akikkel amúgy alig-alig beszél.

A rákból meggyógyulva életfeladattá nőtte ki magát, hogy másoknak segíthessek - a coaching ehhez ad kiváló eszközt

A Magyar Coachszemle szerkesztője felkért, hogy írjak nekik a saját motivciómról, miért választottam én ezt a segítő foglalkozást, miért lett belőlem coach, hogy kapcsolódik össze a coaching nálam a saját személyes történetemmel. És bár nem csak és kizárólag olyan élethelyzetekkel foglalkozom a segítő beszélgetések során, amikor velem szemben egy betegséggel küzdő vagy már épp gyógyult beszélgetőpartner ül, fontosnak tartottam megosztani a gondolataimat a személyes hátteremről. Alábbiakban a Magyar Coahszemlében megjelent cikkem olvasható.

Miért kaphattad ezt a betegséget, mit kellett belőle tanulnod? – sokszor feltették már nekem ezt a kérdést, mióta 13 évvel ezelőtt meggyógyultam a Hodgkin-limfómából, közismertebb nevén nyirokrákból. Van már rá egy elég stabilnak tűnő válaszom is: egy küldetéstudatnak kellett kialakulnia bennem, hogy segítenem kell másoknak a saját tapasztalataimmal.

És tényleg. Ez a szerep már nem sokkal a betegséges – vagy inkább gyógyulásos – életszakasz után megtalált. Először a barátok, ismerősök irányították hozzám családtagjaikat, ha kiderült, hogy valamilyen daganatos betegségben érintettek. Számukra én egy pozitív példa lehettem, erőt adott nekik az, hogy lám, ha itt van valaki, aki legyőzte már ezt a kórt, akkor nekik is sikerülhet. Aztán eljutottam ismeretlenekhez is – rádióinterjúban és női magazinban szerepelve, majd egy a gyógyulásról szóló weboldalt létrehozva.

Az íróasztalomon rámoltam, amikor kezembe akadt egy gépelt A/4-es lap. Elmosolyodtam, mikor felismertem, mi is ez. Gabi sorai voltak, a nálam folytatott coachingüléseinek tapasztalait összegezte, kicsit rólam írva ajánlást. A coachiskolában az egyik kedves oktatónk mesélt olyat, hogy vannak számára kedves üzenetek, fotók, emlékek, amiket lement egy általa „Smile File”-nak nevezett mappába, és ha épp egy kis motivációra van szüksége, körbenéz ebben a mappában.

És kinek ne lenne szüksége egy ilyen „Smile File”-ra? Ha munkáról van szó, pláne. Coachként is jól jön némi doppingszer, amitől megsokszorozódik az energia és a hatékonyság. És most, hogy újra elolvastam Gabi írását, csak megerősödött bennem, milyen sokat ad nekem egy coachingülés. Az érzés, hogy valakit kísérhetek az útján, anélkül, hogy irányítanám, mégis segítve őt a továbbhaladásban. Hát még ha visszajelzést is kapok arról, hogy ez a folyamat a másik fél számára eredményesnek bizonyult.