Egész nap ez a dal járt a fejemben, pedig már elég régen hallottam. Mintha ezzel próbáltam volna hangolódni az esti Presser koncertre, remélve, hogy majd egyszer csak felcsendül a "Te majd kézen fogsz" is. Aztán a rég várt produkcióban - amire jegyet is alig kaptunk, az utolsó darabokat csíptük el, amik már nem is egymás mellé szóltak - egymást érték a vendégművészek, már-már egy Presser és barátai showműsorrá változott az este.
Amikor épp a Csík Zenekar állt a színpadon, izgatottan vártam, hogy na akkor majd most jön, amit bekódoltam, mert hát készült már ilyen közös feldolgozása a dalnak. De nem. Volt helyette sok más, ami kárpótolhatott, az LGT-slágeretől a Padlásig. Márt több mint két órája ült Presser a zongáránál, mikor jött a finálé, az összes közreműködővel. És egy ilyen este végén, a teltházas Arénában nem jöhetett szóba, hogy ne legyen ráadás
Presser egyedül visszajött a színpadra, meghajolt párszor, aztán csak leült újra a zongorához. Sötét mindenfelé, csak két reflektor irányult a zongorára, na meg a zongoristára. Nem is volt szükség itt már semmi egyéb fénytechnikárav vagy látványra. Az elején azzal kezdte az egészet, hogy éneklésre bátorította a közönséget, aztán ez az est alatt kicsit feledésbe merült, de így a ráadásra újra visszatért a gondolat. Nagyon noszogatni sem kellett a publikumot, tökéletes vokált nyújtott a több ezer ember az egy szál zongora mellett éneklő Pressernek. Mobiltelfonos zseblámpák gyúltak, a már az utolsó metrót elkapni igyekvők megálltak és visszafordultak, olyan igazi katarzis-élmény volt kialakulóban, mire odaértünk a dalban, hogy "Te majd kézen fogsz és hazavezetsz".
Bár a jegyen feltüntették, hogy tilos a képrögzítés, egy versszaknyit muszáj volt felvennem a dalból, mert ezt el kellett hozzam magammal. Így egy nap késéssel újranézve is mosolygós borzongást okoz ez a rövid kis koncertfelvétel. Mert persze ekkora életművel és ennyi dallal a háta mögött a legjobbat, a legszínesebbet akarta elénk tárni a művész, de nekem az lett az érzésem, hogy mi így szeretjük őt a legjobban: mikor egyedül ül a zongoránál és néha rekedtesre váltó hangon valami csodaszépet énekel.
