Több okot is fel tudnék sorolni, miért jó, hogy blogot indítottam bemutatva benne a nyirokrákból való meggyógyulásom történetét,  kifejtve az egészséghez és betegséghez fűződő viszonyom, és próbálva rávilágítani arra, hogy mennyi fénypont lehet az életünkben, ha egészségesek vagyunk. Az egyik ilyen előny például az, hogy rátaláltam újra Andi nővérre. Egyszer csak kommentelt egy posztot a blog Facebook oldalán, mert felismert az illusztrációként használt fotón.

Evidens volt, hogy legalább pár percre felkeresem, ha már úgy is épp kontrollvizsgálatra kell mennem a Szent László Kórházba. Pedig nem is oda köthető a mi ismeretségünk, hanem a már többször emlegetett, időközben elnéptelenedett Szabolcs utcai Kórházhoz.  

A második emeleten volt a hematológia, a folyosó hátsó részén, a jobb oldali szárnyban voltak azok a kórtermek, amiket akkoriban a kemoterápiás kezelésekre bejáró betegeknek tartottak fenn. Mivel én is egy ilyen beteg voltam, az én utam is oda vezetett minden második pénteken. Ha szerencsém volt, olyan termet kaptam, ahol rajtam kívül nem sok mindenki más fért el – ellenben volt helye mondjuk kiselejtezett tévéknek, székeknek, wc papírgöngyölegeknek, meg még ki tudja, milyen eszközöknek. Emlékszem, a folyosó elején lévő mosdóban olyan markáns volt a fertőtlenítő szaga, hogy ha bemanővereztem oda magam az utánfutómmal, vagyis az infúziós állvánnyal, akkor utána garantáltan hányingerem lett. Néhány kezelés után a szag már akkor is kiváltotta az egyébként egyáltalán nem kívánt hatást, ha még egy gramm cuccot sem toltak belém.

Ebben a környezetben kellett eltölteni kéthetente 3-6-8 órát, mikor mennyit. Kell-e mondanom, hogy egyáltalán nem volt mindegy, ki és milyen módon nézett rám, amíg a gyógyító szereket próbáltam befogadni?

Andi nővér már az első kezelések alkalmával feltűnt nekem. Kedvessége és közvetlensége elfeledtette velem pár percre, hogy igazából egy tűvel közelít felém és véremet veszi. Márpedig a vérvétel nálam mindig is kritikus pontnak bizonyult, már 10 évesen is ájulás közeli állapotba kerültem a nyíregyházi SZTK-ban, ahol csak azért kellett sebtiben mégis felkelnem egy vizsgálóasztalról, mert egy várakozó kismama viszont tényleg elájult. Ilyen előzmények után pláne hálás voltam érte, ha valaki képes volt enyhíteni ezen az egész macerán. És Andi nővér rendelkezett ezzel a képességgel.

Sőt, ennél sokkal többet is tudott. Bátorítani akkor, amikor már nagyon nem bírtam a gyűrődést. Kitalálni vénákat óvó gyakorlatokat, hogy megakadályozzunk holmi branül-beültetést a kezelések végéhez közeledve. Tippeket adni ahhoz, hol találhatok hozzám illő parókát. Mosolyogva hogylétemről érdeklődni akkor is, amikor már szerencsére nem jártam az osztályra kezelésre.

Szóval a Facebook úgy alakította, hogy Andi nővérrel egymásra találtunk. Ezért amikor a kontrollvizsgálat keretében a világ legjobb kezelőorvosa a laborba vezényelt, én előbb Andi nővért kerestem meg. „Megszúrnál?” – kérdeztem. Mert ha már muszáj, akkor legalább ő döfje belém a tűt. Remek döntés volt ez, a vérvétel így gyors volt és fájdalommentes. És arról is meggyőződhettem, hogy Andi nővér mit sem változott. Persze, eltelt közben 11 év, mutatta is a telefonján, hogy megnőttek a gyerkőcei, de az ő mosolya és lelkesedése változatlan maradt.

Meg is kérdeztem, hogy hogyan bírja ezt, főleg az érezhetően egyre nehezebb körülmények között, úgy, hogy betegből csak egyre több lett. Azt mondta, hogy csakis úgy, hogy imádja a munkáját.

Írtam már arról, mennyiféle összetevő kellett a gyógyuláshoz, meg arról is, hogy milyen fontos az orvos-beteg kapcsolat. De még alig írtam a többi segítőről. Mint amilyen Andi nővér is. Mert az ő elhivatottsága, szakmai hozzáértése, mindig mosolygós természete is kellett ahhoz, hogy én végül jól legyek.

Ő itt van, gyógyítani és gyógyulni segít, ameddig csak lehet. De hányan odébbálltak már egy másik országba, magasabb fizetés és jobb munkakörülmények reményében. Pedig betegből nem lett kevesebb. Kívánom, hogy akinek akár csak egy napos kórházi tartózkodásra van szüksége, találkozzon egy ilyen őrangyallal, mint Andi nővér. Nélkülük még ennyire sem működne a gyógyítás. Minden tiszteletet és megbecsülést megérdemelnek.