- Dr. E. Dániel vagyok, a háziorvosa – szólt bele a telefonba a doktor, egy ártatlan péntek délutánon. Vagy csütörtök volt? Mindegy is. Arra kért, hogy amikor legközelebb oktatásra várja az elsőéves orvostanhallgatókat, jelenjek meg én is a kurzuson, hogy kérdezgetni tudjanak a kórtörténetemről.

- A leleteimet vigyem?

- Hozhatja, lehet, hogy szükség lesz rá.

Így hát a kék (milyen más színű lenne, ugyebár…) színű, egész vaskos mappámmal felszerelkezve átballagtam a megnevezett kedd délután az orvosi rendelőbe. Húsz év körül fiúk és lányok ültek körben, zavartan mosolyogtak, mikor én is helyet foglaltam, ők pedig még az épp kiadott feladatra adtak sablonválaszokat. Aztán rám irányult a reflektorfény.  

A doki nem mondta el előre, hogy találós kérdés leszek, vagy ő majd előre ismerteti a tényállást, így csak próbáltam igazodni a helyzethez, azaz hagyni, hogy kitalálják, miért is lehetek ott, ezért csak lényegre törően és röviden válaszoltam a kérdéseikre.

Tudni akarták az életkoromat, hogy netán magas-e a vérnyomásom, vannak-e emésztési zavaraim, mi az aktuális panaszom – szóval tapogatóztak minden irányba. A kék mappa gerincén ugyan ott virított a felirat, hogy „Limfóma kórtörténet”, de valahogy egyiküknek sem tűnt fel, hogy netán lehet összefüggés.

Ment ez az élve boncolás, és egész élveztem, hogy egy csomó mindenre nemet kell mondjak, vagy ha netán mégis akadt igenlő válaszom, az nem vitt közelebb a megoldáshoz. Mert hát nem gondolnátok, ugye, hogy nekem holmi daganatokkal volt már dolgom?!

Még az első kérdések egyikénél az egyik fiú számítva a megelőlegezett bizalomra, a köztünk lévő kb. 15 év korkülönbség dacára letegezett – a doki közbe is szólt, hogy alapból minden ilyen szituációban magázódni illik, sőt, az a biztonságosabb terep. Mire én felajánlottam az egész körnek, inkluzíve doktor úr, hogy akkor mostantól nyugodtan tegezhetnek. A doki el is mondta, hogy esetemben nem látja akadályát, mert régi betege vagyok, de egyébként jobb a két lépés távolság.

És egyfelől tényleg: jobban megvan a tisztelet, talán jobban tartok is az orvostól, és megfogadom, amit mond, ha megvan ez a disztancia. Ugyanakkor van az a pont, amikor már átlépi az ember a határokat, mert van olyan egymásra hangoltság, hogy az orvos-beteg kapcsolat bizalmasabb szintre vált. Még pontosan emlékszem rá, hogy Bátai doktorral hogyan tegeződtünk össze. A fránya PET CT kontrollja miatt jártam nála, latolgattuk, hogy mit is jelentsen a piros gömb a nyakamban, amikor véletlenül tegezve szólított meg – én pedig mondtam, hogy szerintem maradjunk ennél. Akkor már több mint egy éve ismertem. Ő hozott ki a rákból. Őszinte volt velem és hiteles. Nem olyan, mint egy barát, de olyan, mint egy jó szándékú segítő. És attól, hogy tegeződünk, nem járunk össze és nem lógunk bele egymás életébe, de valahogy mégis lazább és fesztelenebb egy-egy vizit. Úgy sem kell már túl gyakran mennem…

Szóval a hallgatók próbálkoztak mindenfélével, az allergiától az ízületi fájdalmakig, de maguktól nem jöttek rá, hogy mi az alapbetegségem. Pedig még a műtétjeimet is felsoroltatták velem. Aztán csak el kellett mesélnem. Megrendülést, megdöbbenést vagy csodálkozást nem éreztem – na jó, talán az utóbbit, néhány embernél. Én csodálkoztam azon, hogy ők orvosnak készülnek, de sokkal kevesebbet tudnak nálam a Hodgkin-kórról.

Én lettem a házi feladat: anamnézist kellett felállítani a kóresetemből. Ott helyben is megpróbálták, de esküszöm, nekem már jobban ment volna, mert annyit láttam-hallottam, nem beszélve arról, hogy 2005 óta minden egyes orvosnál való látogatásomat így kezdhetem: 2005-ben Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nálam, fél évig kemoterápiát kaptam, azóta tünetmentes vagyok. Még a szemészeten is el kell ezt rebegni.

Mindezek ellenére nem gondolom, hogy jobb orvos lennék, mint ők. Már csak azért sem, mert én soha nem is akartam orvos lenni. Van bennem valami gyógyító szándék, a rákkal való találkozás óta pedig egyfajta küldetéstudat, hogy nekem segítenem kell más embereknek, át kell adnom a saját életenergiámat és tapasztalatomat, de ettől még képtelen lennék anatómiát tanulni, vagy vérrel dolgozni, főleg, hogy még a mai napig ájulás közeli állapotba bírok kerülni, ha vért vesznek tőlem. Most épp úgy segítettem, hogy a tananyag részévé váltam.

Cserébe megtudtam, hogy a háziorvosom bír engem. Sőt, szerinte mindent megteszek az egészséges életmódért. Pedig csak a nem is olyan sűrű, és a szűkre szabott időkeretek miatt amúgy is rövid találkozásaink alkalmával tudhatott meg valami keveset az életvitelemről.  De hát egy vírusos torokgyulladás diagnosztizálásakor nem a sportolási szokásaim, a majdnem vegetarianizmusom, vagy a bioboltban szerzett tapasztalataim kerülnek terítékre. De ráérzett. Jó ember/páciens-ismerő. Én is bírom őt.