„Keressen egy hematológust!” – ezzel a mondattal engedtek utamra az ultrahangvizsgálat után, amikor is már sejteni lehetett, hogy valami nincs rendben, mert egy megnagyobbodott nyirokcsomót találtak a bal hónaljamban. De én ekkor még, 2005 januárjában, olyasmiben gondolkodtam, hogy ez biztos egy gyulladás, majd megmondják, hogy kell kezelni és elmúlik. Arról meg fogalmam sem volt, hogy mit csinál egy hematológus, és én ugyan hol is keressem.

Egyáltalán hogyan is keres az ember orvost? Vagy leginkább hogyan talál egy jót? Egy pont olyat, mint amilyenre szüksége van. Az állami egészségügyi rendszerben – tegyük hozzá. Erről meglehetősen vegyes tapasztalataim voltak a korábbi évekből. Akkor hogyan sikerült igazán jó kezekbe kerülnöm?

Szerencse kellett hozzá. Meg nyilván a gondviselés, ha hiszünk benne. És mindenekelőtt bizalom.

Ha nem is vált mindennapi beszédtémámmá az, hogy aktuális feladatom az volna, hogy hematológust keressek, néhány embernek mégis említettem, remélve, hogy ők legalább találkoztak már élő emberrel, aki látott már hematológust. Szerencsém volt, akkori iskolatársnőm főnöke maga is hematológus volt korábban, így mindjárt egy egész focicsapatnyi dokit tudott volna ajánlani.

Úgy rémlik, hogy találkoztunk is Andi főnökével, aki abszolút segítőkész volt, megnézte a leleteimet, majd ígérte, hogy jelentkezik. A napokban találtam meg a kinyomtatott e-mailt, amit küldött. Ő javasolta, hogy Bátai doktort keressem -  mert szakmailag és emberileg is kiváló. Igaza volt, bár ezt akkor még nem tudhattam, csak bíztam benne, hogy így lesz.

Felhívtam Bátai doktort, elmentem hozzá rendelési időben, és aztán úgy alakult, hogy gyakran kellett találkoznunk, mondjuk úgy havonta legalább kétszer-háromszor…

Nem tudtam volna végigcsinálni az egész kemoterápiás kihívást (írhattam volna kínlódást is, de tényleg inkább kihívásként tekintettem az egész nyavalyás procedúrára), ha nem hiszem el először is az orvosomnak, hogy én meggyógyulok, mert meggyógyulhatok, és ő mindent meg fog tenni ezért. Bíznom kellett benne. Azt nem mondom, hogy vakon, mert azért a személyisége, és a végleges diagnózisig eltelt idő alatti tapasztaltak alapján éreztem, hogy ő tényleg jó ember. De az, amire az ember a bizalmat alapozni próbálja, csak később, sokkal később derül ki.

Hogy mi lett volna a másik út, ha nem ez? Nem tudom. Így kellett lennie. Lehet, hogy ha csak betévedek az utcáról talán ugyanúgy a Szabolcs utcai (azóta már üresen álló) kórház hematológiai ambulanciájára, akkor is épp hozzá kerülök. Vagy máshoz, aki ugyanúgy meggyógyít. Egyet tudok: ahhoz, hogy legyőzzük a rákot, kell egy jó orvos, és kell, hogy az orvos és páciense között jó legyen a kapcsolat.

Ezért csak azt tudom mondani bárkinek, akinek a családjában, környezetében, netán a saját életében daganatos megbetegedés fordul elő, az első lépcsőfok a gyógyuláshoz a jó orvos. Nem biztos, hogy csak az a jó, aki a leghíresebb, vagy a legjobb nevű intézményben dolgozik. Sőt. Attól lesz jó orvos nekünk, hogy mi bízni tudunk benne. Lehet ő kitüntetéseket halmozó szaktekintély, ha köztünk nem alakul ki az a szál, ami majd végigvisz a gyógyulásig. Az emberi tényező legalább olyan fontos, minthogy ki mennyit tud a szakmájáról. Mert rólunk van szó. A következő hónapjainkról, amik nem lesznek könnyűek. A gyógyulásunkról. Ha úgy tetszik, az életünkről.

Merjünk kérdezni, kételkedni, és emberinek lenni az orvosunkkal szemben, és így igazán hamar kiderül, ő lesz-e a mi emberünk. Tudunk-e vele együttműködni addig, amíg csak kell. Mert e nélkül nem fog menni.

Ha most jobban belegondolok, iszonyú nagy mázlista vagyok, hogy én a lehető legjobb kezekbe kerültem, viszonylag nyílegyenesen. Majd úgy egy hónap múlva elmesélem, mi is volt az a mondat, amivel eldőlt, hogy ő lesz a kezelőorvosom – ha már egyszer kezelőorvos rendeltetett nekem.