Egy kósza pillanatra belegondoltam, hogy mindjárt ráfordulunk a nyár utolsó hónapjára. Meg aztán itt van a borússá lett időjárás. De ezen nyavalyogni csak egy percig ér, mert pont a lényeg vesz oda különben, hogy hát most van nyár, most kell kihasználni és örülni neki.

Megvan-e már az a pillanat a nyárból, ami jó eséllyel lehet akár a legszebb? Na inkább ezen gondolkodtam el. Mert azért élmények akadnak, még akkor is, ha nem is volt úgy igazából nyaralás még idén, legalábbis nem az az egy hétre / tíz napra messzebbre eltűnős fajta. Élménymozaikokból töltekeztem. És Nektek is ezt tudom javasolni: ha még várat magára a szabadság, vagy ha épp viharfelhők gyűlnének az égre, akkor fussátok át az élménymozaikokon. De tervezgetni a nyár még hátralévő klassz történéseit legalább ilyen hatással bír.

Én belepörgettem az Instagramon a képgyűjteményembe, hogy megkeressem azt a tíz fotót, ami leginkább elmondhatja, mitől jó a nyár. Ez a nyár. Vagy úgy általában mit szeretünk ebben a három röpke hónapban. A válogatás erősen szubjektív, és saját fotókra, pláne saját élményekre alapoz - de kíváncsi lennék, ki mivel egészítené ki. 

Battyogok a Gyáli úton a Szent László Kórház felé, és most nincs is bennem félsz, vagy izgalom, mint talán néhányszor már ugyanezt az utat járva.  Kontrollra tartok, a sokadikra, így tíz év után tudom már pontosan, hogy megy ez.

„Hány éve volt már neked ez a limfóma?” – kérdezte a doktorom a telefonban, mikor bejelentkeztem hozzá. „Hát pont tíz, jubilálunk.” Bár mondja, hogy ha nincs panasz, a protokoll szerint ilyenkor már nem is szükséges a vizsgálat, de ha gondolom, menjek.  És én inkább megyek, mert nincs is annál nagyobb megnyugvás, mint amikor kiderül egy ilyen kontroll után, hogy minden rendben. Aztán meglátjuk, a 11. évtől hogyan alakítjuk berögzült szokásainkat.

Eleinte a kontroll hosszadalmas és idegőrlő procedúra volt. Már eleve időpontot szerezni valamilyen képalkotó diagnosztikai vizsgálatra. Mint amilyen a CT, az MR, vagy a PET CT. Aztán az is előfordulhatott, hogy a mellkasi és hasi régiót külön időpontokban nézegették. És ha már a has tájékát figyelgetik, nem zavarhatjuk meg olyasmivel a szemlélődést, mint egy kiadós ebéd – sőt, hat órával a vizsgálat előtt lehet utoljára enni.

Van az úgy, hogy még nem jött el az igazi nagy nyaralás ideje, de mégis szükség lenne egy kis feltöltődésre. Napfényre. Újdonságokra. Finom ízekre. Olyasmikre, amik egy hétvégi kiruccanásba beleférnek. Pont ilyesmit találtam meg Pannonhalmán. Egy energia-feltöltőpontot. (Ha most futna nálam a 100 nap boldogság-projekt, be sem fért volna egy képkockába a sok pozitív pillanat.)

Mielőtt eljutottam volna oda, nem sok mindent tudtam Pannonhalmáról. Ott az apátság, ehhez kötődik egy történelmi múlt, híres az iskolája, meg terem arra sok levendula. Ja, és rémlett, hogy pannonhalmi bort is láttam már, de hogy jó-e, arra már nem emlékeztem. Nos, az ismeretek egy nap alatt rengeteget bővültek, felfedezhettem, mennyivel többet jelent Pannonhalma, mint amit a sztereotípiákból gondolunk. A bencések komoly és sikeres vállalkozásokat üzemeltetnek (étterem, cukrászda, borászat, ásványvíz-palackozó, gyógynövénykert - hogy csak néhányat említsek), de a turizmus területén is aktívak (idegenvezetés, külön turistabusz és speciális program várja a látogatókat) és a kulturális élet is pezsgőnek mondható (komolyzenei és népzenei koncertek, jazz-vacsorák, kiállítások egész évben). 

Megér egy kirándulást. Akár most, last-minute döntéssel is, mert még épp elkapható a Levendula hetek utolsó napja, és csak ilyenkor borul jellegzetesen lilába a táj az Apátsági Gyógynövénykertben. Na de mondják el a képek, 9 pontban, miért ideális úti cél Pannonhalma egy hétvégi energiatankoláshoz.

Tegye fel a kezét, akit még soha senki nem küldött valamilyen súlyos egészségügyi probléma esetén természetgyógyászhoz, csodadoktorhoz, holisztikus szakemberhez! Ugye, hogy ez majdnem mindig egy lehetséges opció? És nem kétlem, hogy van, hogy segít is egy ilyen vizit, pláne, ha hiszünk benne, hogy az ránk jótékony hatással van. Amikor elesettek vagyunk és betegek, akkor minden pénzt megadnánk ennek a helyzetnek a mihamarabbi megváltoztatásáért. Nem véletlen, hogy erre kész iparág épült.

Nem akarnék ebben állást foglalni most, hogy ha az embernél daganatos betegséget diagnosztizáltak, mint 10 éve nálam, akkor az első útja egy gyógyítóhoz vezessen, vagy inkább kerülje el őt messzire. Most csak kezembe akadt a korábbi naplómból az a részlet, amikor én magam jártam egy természetgyógyásznál, remélve, hogy netán tud megoldást, mi gyógyítja a kemoterápiánál is hatékonyabb (és kevesebb mellékhatást előidéző) módon a rákot.

Szükségem volt erre a találkozásra ahhoz, hogy akkor, a terápia alatt megértsem, mi miért jó úgy, ahogy van, és hogy később, akár évekkel később fokozatosan, más úton, de rávegyem magam, hogy bizonyos szokásaimon változtatni kell, ha egészséges akarok maradni. Márpedig akarok.

Na de hogyan is alakult ez a bizonyos találkozás 2005 júniusában?

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem a zene kell a napi működéshez. Ébredéshez valami megnyugtató dallam a rádióból, városban barangoláshoz valami a kedvencek közül, sportoláshoz mindenképp felpörgetős számok, elmélyült munkálkodáshoz pedig komolyzenei vagy lágyabb jazz-egyveleg. Aztán azt is megállapítottam itt már korábban, hogy a zene képes befolyásolni a hangulatunkat – vagy a hangulatunk a zenei választásainkat. És hogy kell, hogy legyen valamilyen H-Mood-lista (amiben H = Happy, azaz boldog) kéznél, ami tartósítja a jókedvünket. Hogy aztán a boldogság akár 100 napig tartson. 

Készült is egy szubjektív válogatás első nekifutásra, de hát ez már csak egy olyan gyűjtemény, amit folyton bővíteni kell. Például azért is, mert kommentekben érkeztek kiváló javaslatok. Meg azért is, mert jól tud jönni néha, ha ez embernek van egy pozitív töltekezésre alkalmas archívuma. 

Továbbra is áll a szabály, hogy a listán szereplő dalok sorrendje nem jelöl különösebb preferenciát, és abszolút szubjektív módon került mind a válogatásba. És persze továbbra is jöhetnek kommentben az újabb ötletek, mi férhet még fel a listára!

Egy éve, hogy elkészült az a fotó, amit itt borítóképnek választottam. Akkor még persze nem azzal a céllal, hogy majd holmi blogdekorációra használjam. De mikor év elején a saját fényképarchívumban kutattam, hogy jogtiszta és a választott címhez passzoló illusztrációt találjak, akkor ez nyert. Viszonylag egyértelműen.

Egyrészt mert – reményeim szerint – aki ránéz, az valami pozitívat lát benne. Hogy lehet szárnyalni. Hogy lehet kitörő jókedvünk. Hogy az ég kék. Hogy néha mennyire jó kiszakadni a hétköznapokból és valami olyat tenni, amit máskor nem.

A TEDx-ről sokáig annyit tudtam, hogy egy újszerű előadási formát terjesztett el, népszerűvé és közérthetővé tett nagyon tudományosnak és érthetetlennek gondolt témákat. És hallottam róla, hogy a Danube keresztnévvel felruházott budapesti konferencia igen menő, már jó előre betelnek a helyek a regisztrációs listán. Idén úgy alakulhatott, hogy megnézhettem közelről, mit is jelent a TEDx. Nos, annyi mindent, hogy az élmények feldolgozása még most is tart – pedig már több mint egy héttel a konferencia után vagyunk.

Képtelenség lenne pontról-pontra visszaadni, mi is zajlott május 21-én az Uránia Filmszínházban, vagy akár kiemelni egy előadást, mint kedvencnek gondoltat. Az egész volt zseniális, úgy ahogy volt, a nagyon összehangolt szervezéstől, az állva megtapsolt prezentációkig. A 29 előadó közül próbáltam azokra fókuszálni, akiknél gyakran elhangzottak az általam is sűrűn alkalmazott kulcsszavak – úgy mint „egészség”, „gyógyulás”,  vagy épp „boldogság”.

Tar fej. Nők kendőben. Férfiak sapkában. Általános asszociációk, ha felmerül a rák, mint betegség. Mert ennyit mindenki tud: akinek daganata van, annak kihullik a haja. Látott már ilyet filmekben, vagy hallotta ismerősöktől.  És talán maguk a betegek is ezt a mellékhatást élik meg a kezelés során a legrosszabbul. Mire fel ez a hajcihő? Miért pont a hajunkat féltjük a legjobban?

Pedig az általánosítás igazából nem helyénvaló, nem minden daganatos betegnél jelentkezik hajhullás. Főleg, mert azt nem a daganat okozza, hanem az egyik szer, amivel épp a rákos sejteket bombázzák meg jó erősen a kemoterápiák során. Aki kap ilyet, annak a gyorsan osztódó sejtjei is megsínylik a dolgot, így a hajhagymái is. De aki más kezelést kap, az megúszhatja a kopaszságot. Legalább azt.

Mert amúgy tényleg ez tűnik a legijesztőbbnek: hát nem elég, hogy van ez a daganat, még a hajamnak is annyi? Mikor velem közölte az orvosom a diagnózist, én is akkor kezdtem sírásba, amikor az a rész jött, hogy ki fog hullani a hajam. Mintha legalábbis ez volna a legrosszabb az egészben. Így, 10 év távlatából könnyű lenne azt mondanom, hogy nem is volt olyan gáz. (De, az volt...) És most a retrospektív visszaemlékezésben ez a fejezet jön -  2005 május végére már egész szakavatott voltam hajhullás-paróka-ügyileg.