A TEDx-ről sokáig annyit tudtam, hogy egy újszerű előadási formát terjesztett el, népszerűvé és közérthetővé tett nagyon tudományosnak és érthetetlennek gondolt témákat. És hallottam róla, hogy a Danube keresztnévvel felruházott budapesti konferencia igen menő, már jó előre betelnek a helyek a regisztrációs listán. Idén úgy alakulhatott, hogy megnézhettem közelről, mit is jelent a TEDx. Nos, annyi mindent, hogy az élmények feldolgozása még most is tart – pedig már több mint egy héttel a konferencia után vagyunk.

Képtelenség lenne pontról-pontra visszaadni, mi is zajlott május 21-én az Uránia Filmszínházban, vagy akár kiemelni egy előadást, mint kedvencnek gondoltat. Az egész volt zseniális, úgy ahogy volt, a nagyon összehangolt szervezéstől, az állva megtapsolt prezentációkig. A 29 előadó közül próbáltam azokra fókuszálni, akiknél gyakran elhangzottak az általam is sűrűn alkalmazott kulcsszavak – úgy mint „egészség”, „gyógyulás”,  vagy épp „boldogság”.

Gyógyítás: sokba van ez nekünk

Duda Ernő még a nap elején arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy aki tünetmentes, az még nem biztos, hogy egészséges. Mert lehet sok olyan egészségügyi problémánk, ami hónapokig, akár évekig nem idéz elő komoly tüneteket, de ha nem járunk épp semmilyen vizsgálaton, ahol kiderülhetne, hogy valami nem stimmel, akkor talán már túl későn fedezik fel, hogy mi a baj. És lássuk be, csak úgy, kedvtelésből, vagy inkább felelősségérzetből ritkán jár az átlag magyar állampolgár szűrővizsgálatra.

Pedig amíg egy vastagbéltükrözés elvégzéséért 6000 és 30000 Ft közötti összeget kell kifizetni, addig a nem idejében felismert vastagbélrák gyógyítása már 10-20 millió forintot is felemészt - próbálta érzékeltetni a különbséget Duda Ernő. Ennek ellenére az egészségügyben ma a kiadások 97%-a betegségek kezelésére megy el. Duda Ernő szeretné elérni, hogy ez ne így legyen, fordítsunk többet a megelőzésre, szűrésre. Akár olyan egyszerű, otthon elvégezhető rutinvizsgálatok beiktatásával, mint a vércukorszint-mérés, vagy akár a vércseppanalízis.

Megdöbbentőek a számadatok, még lesújtóbb a kép, ha mellétesszük, hogy évente hányan szorulnak mindenféle daganatos betegségeket meggyógyítani hivatott kezelésekre. Aki már valaha is megtapasztalta, hogy milyen az, amikor egy semmiből jött vizsgálat után valami rossz hírt közölnek vele, talán könnyebben nevelhető az egészségtudatosságra.

Magam is pontosan tudom, hogy jobb évente kontrollra járni, mint hirtelenjében ledöbbenni egy szövettani eredménytől, mint 10 évvel ezelőtt. De azt hiszem, sosem leszek az a típus sem, aki naponta többször méri a vérnyomását, és otthon kisebb laboratóriumot tart fenn, mert az pont olyan érzést keltene bennem, mintha lenne mitől tartanom, mintha nem azt gondolnám alapállapotnak, hogy minden rendben. Talán már az is nagy lépés lenne előre, ha azok, akik eddig orvoshoz sem jártak, legalább néhány évente beiktatnának egy-egy szűrővizsgálatot, de minimum utánajárnának egy évben egyszer legalább a háziorvosnál, milyen aktuálisan a vérképük. Ha csak 100-ból egynél sikerül így megelőzni valamilyen komolyabb bajt, már megérné. De mi is kellene ehhez?

A páciens figyelmet szeretne, az orvos meg bizalmat 

Dr. Pilling János órákkal később csatlakozott ehhez a gondolatsorhoz, amikor vázolta, hogy a modern orvoslás egy úgy nevezett 4P modellre épül: prediktív, preventív, perszonalizált, participatív. És hozzá is tette: amennyire fejlett az orvostudomány, annyira válnak orvos-ellenessé az emberek. Példakénét először azt hozta fel, hogy ha csak azt megnézzük, hogy a Google kereső milyen opciókat ajánl fel, ha beírjuk: „doctors are …”  , mindjárt kiderül, hogy veszélyeseknek és idiótáknak tartjuk őket, akik csak egy kicsit jobbak, mint a tanárok. O.k,  a Google mintái nem érnek fel egy tudományos disszertáció téziseivel, de Pilling doktor mondott további példákat is: az emberek 90%-a nem tartja be az orvos előírásait. Szerinte Steve Jobs is élhetne még akár, mivel egy olyan betegségben halt meg, ami a felfedezésekor még jól gyógyítható lett volna, de az Apple-vezér elutasította a hagyományos gyógymódokat és természetgyógyászokhoz fordult.

Nincs mit szépíteni rajta, az orvosok és páciensek közötti kapcsolat megromlott, és ez legalább annyira az orvosokon is múlik, mint amennyire a pácienseken – hangzott az előadás konklúziója. Előbbieknek pszichológiát és kommunikációt is tanulniuk kell, hogy megfelelően tudjanak közeledni a betegeikhez, míg utóbbiaknak merniük kell nyitottnak lenni, és kommunikálni az orvosukkal. Pedig ha orvostanhallgatókat kérdezett arról Pilling János, hogy miért akarnak orvosok lenni, a leggyakoribb válasz az volt, hogy mert segíteni akarnak az embereken.

„Nem kérek mást, csak hogy az orvos figyeljen rám is, a lelkemre is. E nélkül nem vagyok más, mint a betegség maga” – idézte Anatol Boyard szavait Dr. Pilling. És tényleg. Hát nem ezzel indokolják sokan, hogy a nyugdíjas nénik miért képesek akár órákat várakozni egy-egy receptfelírásért? Mert utána az orvos kicsit rájuk figyel. Beszélget velük. Jó esetben. Hát nem arról a doktorról vélekedünk úgy, hogy na ő aztán tényleg remek orvos, aki válaszol minden kérdésünkre, s netán ő is őszinte érdeklődéssel kérdez minket? Egyszer írtam erről, hogy milyennek találom az ideális orvos-beteg kapcsolatot – pont, olyannak, mint amilyenné lett a kezelőorvosommal. Vagy a háziorvosommal. Ketten kellettünk hozzá. Meg a bizalom. Kölcsönösen.

A munka boldoggá tesz?

Nic Marks foglalkozását kifejezetten irigylem: boldogságkutató. A tavalyi „100 boldog nap”-projekt alatt és után én is kicsit annak éreztem magam. Ő még tetézi ezt azzal, hogy újabban a munkával összefüggő boldogságot kutatja. Pedig azt mondta az előadásában, hogy értette ő korábban, hogy mit jelent a „boldogság” és a „munka” szó külön-külön, de sosem gondolta volna, hogy ezek össze is kapcsolódhatnak.

Aztán levezette, hogy a boldogság rendszerint társas élményekhez kötődik, sőt, a boldogság kreativitást eredményez, ami meg innovációt. És be is mutatta, hogy van már a világon jó pár nagyvállalat, ahol tudatosan figyelnek arra, hogy az alkalmazottak elégedettek, hovatovább: boldogok. Mint a Zappos, vagy az Open English, vagy a  Buurtzorg.

És még egy fontos gondolat Nictől: „Az igazi boldogságot nem az anyagi javak felhalmozása vagy a zabolátlan gazdasági növekedés nyújtja, hanem a kapcsolatrendszerünk más emberekkel, a nyitottság a világra, a függetlenség megteremtése.”

De még mielőtt azt gondolnánk, királyság, van több mint 800 ismerősünk a Facebookon, és követünk is vagy 100 oldalt, kapcsolatrendszer és nyitottság kipipálva, nem árt visszaugranunk ahhoz az alapgondolathoz, hogy a boldogság társas élményekhez köthető. Tehát akkor lehet-e boldognak lenni csak a virtualitásban?

(Fotók: TEDx Danubia hivatalos képei - külön köszönet Répássy Zsuzsának.)