„Hogy milyen egy stresszes nap itt? Nem igazán van olyan, mert az állatok annyi pozitív energiát adnak” – mondta kérdésemre a Nyíregyházi Állatparkban Zsuzsa, a park sajtóreferense, aki megmutatta nekem néhány kedvencét. És tényleg: akivel csak összefutottunk a dolgozók közül, mind mosolygósnak, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. 

Rendben, nem dolgozhat mindenki állatparkban. De azt magam is megtapasztaltam, hogy már az is sokat lendít a kedélyállapoton, ha látogatóba érkezik az ember. Főleg olyan helyre, ahol van lehetőség megtapasztalni testközelből, hogy az állatok is érző lények, és nem egy rács mögül méregetnek minket. Nálam legalábbis mindenképpen a hét legjobb történése volt, hogy makikat ettem banánnal, akik nem voltak restek felváltva rám ugrálni az újabb falatokért, de közben azért vigyáztak a hátukba kapaszkodó bébikre.

Nem gondoltam volna úgy 3-5 évvel ezelőtt, hogy én majd még valamikor is futóversenyen veszek részt. Pedig gyerekkoromban a hosszabb távokat kimondottan komáltam, semmi bajom nem volt vele, ha a városi stadionban a 600-as köröket róttuk. Aztán felnőttként valahogy kevésbé volt vonzó, hogy csak úgy, lelkesedésből kapkodjam a lábaimat. Ehhez képest szombaton ott tolongtam a rajtnál úgy 1200 társammal együtt a Vivicittá nyíregyházi állomásán.

Na de és ezt így hogy? – hangozhat el a klasszikus kérdés. Mert futni jó – jöhet rá a rövid válasz. Persze, majd pont aszfalton, bent a belvárosban.... S bár tényleg magam sem preferálom, ha betonon kell futni, ez a körülmény a mostani alkalommal valahogy egyáltalán nem érdekelt. Futottam, mert jól esett, mert hajtott a doppingszerként ható közösségi erő, na meg az edzőmnek tett ígéret, hogy igen, teljesítem a Vivicittá-távot.

Emlékszem, a „7 tipp azoknak, akik most aztán tényleg  mozogni kezdenének” posztomra reakcióként többen felvetették, hogy ja, ha valakinek ahhoz okostelefon, meg motiválós képek kellenek, hogy sportoljon, akkor megette a fene az egészet.  Na igen, akinek már a heti-, sőt napirendjének fix pontja a rendszeres mozgás, annak nem kell külön noszogatás, se virtuálisan, se máshogy. Rám viszont pont hatottak az ilyen virtuális inspirációs morzsák.

Budapest egy olyan város, ahol mindig történik valami. Pörgés van, ezerrel, mindenki találhat magának való programot, ha akar. Lehet töltekezni, kikapcsolódni, élményeket gyűjteni – kinek hogy tetszik. De ha mégis kedvencet kell választani a lehetőségek széles tárházából, akkor a Budapest100 programra voksolnék. Már az első alkalommal, 2011-ben odavoltam érte, és az évről-évre szerzett új élmények csak megerősítenek abban, hogy ez egy remek dolog, kár, hogy nincs minden hónapban.

A Budapest100 projekt lényege, hogy a szervezők – akik eredetileg az OSA Archívumnak helyet adó Goldberger-ház 100. születésnapja apropóján hoztak létre egy komplett programsorozatot négy évvel ezelőtt – felderítik, hogy az adott évben mely épületek ünnepelhetnek centenáriumot, felveszik a kapcsolatot a lakóközösségekkel, az önkénteseik programokat szerveznek a születésnapos házakba, majd ezt az egész kavalkádot felkínálják a budapestieknek egy hétvégére. Egyrészt azért, hogy megismerhessük a város apró részleteit is, másrészt azért, hogy rádöbbenjünk, ha nyitunk egymás felé, mennyi értéket fedezhetünk fel.

Nekem pont ez tetszett korábban is a kezdeményezésben, hogy az emberi oldalát mutatta meg egy-egy lakóháznak. Emlékszem, úgy három éve az Ipar utcában, valahol nem messze a Zwack gyártól, az akkori túrám egyik utolsó állomásaként tértem be az épp születésnapos lakóházba, és lenyűgözött az ott lakók lelkesedése. Mint kisgyerekek a karácsonyt, úgy várhatták a Budapest100 hétvégét, külön visszaszámláló naptárt is készítettek, ami a közösségi térbe került. A rendhagyó alkalom a lakókat is jobban összehozta, ahogy mesélték, még elhatározás is született, hogy majd rendszeresen szerveznek közös programokat.

Terápia, 1. rész. De nem, nem az egyik kedvenc sorozatomé. Hanem a kemoterápiáé.  Merthogy abból pont 10 évvel ezelőtt kaptam az első adagot. Ezt a dátumot nem jegyeztem úgy meg, mint azt a napot, amikor az orvosom elmondta nekem, hogy Hodgkin-limfómám van. Annyi maradt meg, hogy április közepén indult a móka – ami azért egyáltalán nem volt vicces.

De én az első kezelést mégis úgy vártam, mintha legalábbis biztos lehetettem volna benne, hogy valami csudajó dolog történik majd velem. Pedig a kezelőorvosom nem kertelt, elmondta előre, hogy a kemoterápia sokféle mellékhatással járhat, amit valahogy el kell viselni, mert közben a szerek azért gyógyítanak.

Például kihullik az ember haja. Ennyit nagyjából mindenki tud, az is, akinek sosem volt dolga daganatokkal. De hogy mi van még? Azt csak az tudja igazán, aki átment rajta. 6 pontban a saját tapasztalataim.

Belelapoztam a naplóba ismét és megállapítottam, hogy az április 10 évvel ezelőtt meglehetősen mozgalmasan indult. Már a Hodgkin-limfóma-diagnózis tudatában, a család, barátok és közeli ismerősök beavatása után, de még a kemoterápia megkezdése előtt kellett abszolválnom néhány kötelező kört, na meg megtalálni az akadályvételeket segítő fakultatív köröket. Lássuk, hogy ment!

 „… 2005. április 11. – A Költészet Napja – s ennek tiszteletére azalatt, amíg az izotópos vizsgálatot végző masina fényképezett, én meg csak feküdtem ott, a rakétában (igen, rakéta, minden ilyen átvilágítós ketyere, amibe be kell feküdni, aztán mindenféle hangeffektusok közepette azon izgulni, hogy mi lesz a procedúra vége, az ilyen kiismerhetetlen szerkezet, szóval rakéta),  és verseket szavaltam magamban. A szemem is inkább csukva volt, nehogy klausztrofóbiám legyen.

Szóval ebben a fura állapotban József Attila verseket próbáltam felidézni. A „Mama” és  a „Születésnapomra” ment simán, a „Tiszta szívvel”-ből azt hiszem, kihagytam egy versszakot. Aztán áttértem Radnótira, Tóth Árpádra, Szabó Lőrincre – mert hát hosszú volt ez a fránya vizsgálat. 1,5 órás. Plusz 1,5 óra várakozási idő. Csak tudnám, minek adnak időpontot, ha aztán úgy is várni kell… Igaz, most még szerencsém is volt, mert a CT-vizsgálat előtt 2,5 órát ülhettem kint.

„Amikor Kosztolányi Dezső, a költő, még diák volt, s a szülei házában lakott, édesapja minden március 29-én kora reggel benyitott a gyerekszobába, s a fönti köszöntő levél szövegéhez hasonló szavakkal közölte fiával születése körülményeit, sohasem feledkezve meg a verőfényes, szép virágvasárnapról, sem az anyai nagynéniről, Mukics Mátyásné, született Kádár Rebekáról, amikor a fiú már távolt élt otthonától, édesapja levélben adta mindezt értésére.”

Kosztolányi Dezsőné  Harmos Ilona emlékszik így vissza, hogyan is ünnepelhette egyik kedvenc költőm a születésnapját gyermekkorában. S bár tényleg bírom Kosztolányit, fejből mégsem vágtam ezen a bizonyos vasárnapon, hogy épp 130 éve született – egy kedves ismerős Facebookos posztja hívta fel rá a figyelmemet.  Aztán az ünnepeltre gondolván automatikusan a Kosztolányi-kötet után nyúltam, és fellapoztam a felesége által írt életrajzot is. Így derült ki például, hogy virágvasárnap látta meg a napvilágot, mint ahogy ez a 130. évforduló is épp egy virágvasárnapra esett.

Stílszerű lett volna akkor rögtön megemlékezni az egybeesésről, a költőről, a születésnapjáról – de mégsem tettem. Mert arra gondoltam, hogy pont tök igazságtalan, ha még egy Kosztolányi esetében is 130. születésnap kell ahhoz, hogy rá gondoljunk és elővegyük a műveit. Miért kell ehhez virágvasárnap?

Adekvát kérdés így közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. A társadalmi elvárás szerint illene már legalább két porontyot nevelgetnem, akiket még 35. életévem beöltése előtt világra hoztam. De nem tudok ilyesmivel büszkélkedni. És a gyerekvállalás nem olyan dolog, mint egy utazás megvalósítása, vagy egy diéta elindítása, hogy az ember előre eltervezhetné, hogy akkor következő hónaptól jön az áldott állapot, mert így akarom, kész.

Mégis: ha nőgyógyászati kontrollvizsgálatra megyek, akkor rendszerint megkapom az orvosomtól a kérdést, hogy mikor lesz már gyerekem. Így, némi számonkéréssel a hangjában. Évek óta így megy ez már, talán pont azóta intenzívebben, hogy túlléptem a bűvös 35-ös korhatáron, mégsem tudok rá megfelelően felkészülni. Mármint lelkileg. Hogy ne érezzem úgy, hogy nyilván egy defektes, selejtes nő lehetek, aki nem képes anyává válni.

Pedig az orvosom is tudja, hogy hozzá azért mentem, mert reméltem, hogy meddőségi specialistaként valami biztatót is mondhat ahhoz képest, mint amit még úgy 2007-ben hallottam egy másik doktortól: Abból kell kiindulnunk, hogy magának nem lehet gyereke, a kemoterápia annyira tönkre vágta az ivarszerveit.

És valóban, ehhez a meglehetősen sötéten hangzó kijelentéshez képest optimistán hangzott az újonnan választott nőgyógyászom álláspontja: Két dolgot nem tudhatunk pontosan, hogy egy nőnek mitől lehet gyereke, és hogy mitől nem.

Előkerestem a régi naplómat. Pontosabban azt, amit kézzel írtam, onnantól, hogy a betegségem tudatában rám tört az íráskényszer. Vannak dolgok, amikre anélkül is pontosan emlékszem, hogy fellapoznám az emlékeket. És vannak olyanok, amiket meg pont a papírra vetett sorok segítenek előhívni – ha kellemesek, ha nem.

Ami mindenképpen a kellemes élmények, és az abszolút pozitív felismerések közé sorolandó: azok a barátok és ismerősök, akiket emlegetek a 10 évvel ezelőtti jegyzetekben, ma is itt vannak körülöttem – többé-kevésbé. Mert hát a barátaim! Akikre számíthatok, jóban-rosszban.

És a betegség már csak olyan, hogy rámutat, kikre számíthat az ember. Kik azok, akik megérzik, mire van épp szükség. Kik adnak plusz energiát a gyógyuláshoz.

Ez a felismerés, hogy tudniillik bajban ismerszik meg a barát, meg az ellenség, meg úgy egyáltalán az emberek embersége, ez végigkísért az egész betegségesdi alatt, és lesz majd még mit írnom róla, egész biztosan. Most álljon itt néhány idézet a naplóból, ami visszaadja azt, hogy hogyan is éltük meg azokat a napokat.

Vannak dátumok, amik egyszerűen beégnek az agyunkba. Ilyen lehet mondjuk a házasságkötés napja. (A történtekre minden bizonnyal a férjek is tisztán emlékeznek, csak az évforduló napjának beazonosításával vannak néha problémáik.) Vagy az első gyermek születése. Netán valamilyen újrakezdéshez kötődő dátum. Az én beégett évfordulóm napja: március 16. Tíz évvel ezelőtt ezen a napon tudtam meg, hogy rákos vagyok. Voltam.

Magam sem értem teljesen, hogy miért ez lett az a nap, ami garantáltan minden évben eszembe jut. Mert hát az oké, hogy egy ilyen betegséggel-küzdelemmel terhelt év nyomot hagy, de hát miért nem a negatív kontrollvizsgálat maradt emlékezetes? Vagy az utolsó kemoterápiás kezelés napja? Vagy ha már a kevésbé lelkesítő momentumok kerülnek előtérbe, akkor az első kemó?

Gondolhatnátok, hogy papolok itt a pozitív gondolatokról, meg az erős akaratról, aztán tessék, évről-évre ezzel nyúzom magam, hogy előszedem a rossz emlékeket.

De nem.

A kulcs az lehet, hogy bár az emlék sokkoló, nem egyértelműen rossz. Mert aznap valahogy az életem változott meg. Hosszú távon. Még ha akkor, abban a pillanatban ennek csak töredékét is érzékeltem.