„Amikor Kosztolányi Dezső, a költő, még diák volt, s a szülei házában lakott, édesapja minden március 29-én kora reggel benyitott a gyerekszobába, s a fönti köszöntő levél szövegéhez hasonló szavakkal közölte fiával születése körülményeit, sohasem feledkezve meg a verőfényes, szép virágvasárnapról, sem az anyai nagynéniről, Mukics Mátyásné, született Kádár Rebekáról, amikor a fiú már távolt élt otthonától, édesapja levélben adta mindezt értésére.”

Kosztolányi Dezsőné  Harmos Ilona emlékszik így vissza, hogyan is ünnepelhette egyik kedvenc költőm a születésnapját gyermekkorában. S bár tényleg bírom Kosztolányit, fejből mégsem vágtam ezen a bizonyos vasárnapon, hogy épp 130 éve született – egy kedves ismerős Facebookos posztja hívta fel rá a figyelmemet.  Aztán az ünnepeltre gondolván automatikusan a Kosztolányi-kötet után nyúltam, és fellapoztam a felesége által írt életrajzot is. Így derült ki például, hogy virágvasárnap látta meg a napvilágot, mint ahogy ez a 130. évforduló is épp egy virágvasárnapra esett.

Stílszerű lett volna akkor rögtön megemlékezni az egybeesésről, a költőről, a születésnapjáról – de mégsem tettem. Mert arra gondoltam, hogy pont tök igazságtalan, ha még egy Kosztolányi esetében is 130. születésnap kell ahhoz, hogy rá gondoljunk és elővegyük a műveit. Miért kell ehhez virágvasárnap?

Tavaly volt egy kezdeményezés a Facebookon, valamikor szeptember körül, aminek a lényege az volt, hogy aki csatlakozott a felhíváshoz, kiposztolt egy verset, és felkérte 10 ismerősét, hogy cselekedjen hasonlóan. Én ebből kimaradtam. Na nem azért, mert senki nem talált meg a feladattal, hogy verset posztoljak. Egyszerűen azért, mert nem éreztem úgy, hogy akkor és úgy lenne ennek helye. Mert nem volt világos, mifélét választanak az emberek (a kedvencet? vagy ami épp eszükbe jutott? vagy olyat, amiről azt feltételezik, hogy különlegessé teszi őket? esetleg olyat, amihez valamilyen emlékük kötődik?). És az sem, hogy ki mindenki játszott már, és ki mindenki mondta el, hogy inkább nem szeretne. De legfőbbképpen, ahogy egy barátnőmmel meg is beszéltük: nincs azzal semmi baj, ha valaki nem szereti netán a verseket, meg a költőket, de akkor csak azért, hogy trendinek tűnjön a Facebookon, nem kell úgy tenni, mintha. És utólag visszagondolva, ez is olyan kampányszerű versidézés volt: most kirakjuk, letudtuk, aztán hosszú időre el is felejtjük, hogy Ady vagy Radnóti írta-e az Őrizem a szemedet.

Pedig jó lenne túllépni ezen, hogy a versek befogadása valami alkalmanként felbukkanó kötelező tevékenység lenne, mint mondjuk a gimnáziumban irodalomórán. Aki így élte meg, annak úgy sem sorakoznak a polcán a magyar klasszikusok bőrkötésben – de ez nem baj. A probléma pont az, ha úgy tekintünk a műalkotásokra, hogy bizonyos dátumokhoz kapcsolódóan kötelező leporolni őket, mintegy visszaigazolást szerezve ezzel, hogy kellően műveltek vagyunk, még azt is tudjuk, hogy a versek rímekből állnak.

A versek ugyanúgy kikapcsolnak, feltöltenek, netán pozitívra hangolnak, mint ahogy képes erre egy regény, egy film, egy fotókiállítás, egy táncelőadás, egy színdarab vagy egy dal. Netán mindjárt több, egymás után. Akkor, amikor. Nemcsak a költészet napján, nemcsak Kosztolányi születésnapján, nemcsak az iskolai évzárón. Hanem akkor, amikor nekünk jó.

Kosztolányi Dezső színes portréja - Forrás: Wikipedia

Kosztolányi ráadásul pont az a művészember, akiben van valami megfoghatatlanul vonzó. Legalábbis számomra mindenképp. Ahogy kicsit alulról felfelé néz a nagy szemeivel és a félrecsúszott csokornyakkendőjével a portréképein. Ahogy mókázott egy életen át Karinthyval. Ahogy írt – és mennyifélét... Szóval ha választhatnék, hogy kivel szeretnék találkozni a már nem élő nagyjaink közül, egész biztosan őt nevezném meg.

Már csak ezért is érzem úgy, hogy van még sok nap a naptárban március 29-én kívül is, amikor elő lehet venni egy-egy Kosztolányi verset. Csak úgy. Mert talán ő is azért írta őket, hogy fennmaradjanak az utókornak, újra és újra előkerülve kötetekből, szöveggyűjteményekből vagy akár az internetről, hogy az olvasóiban valamit megindíthasson. Valami pozitívat. Akkor, amikor.