Elhatároztam a retrospektív struktúra kialakításakor, hogy időről-időre felidézem a 10 évvel ezelőtti történéseket. És hát épp márciusban kezdtek szaporodni az események. Példának okáért kórházba kellett feküdnöm egy műtét miatt úgy öt napra. De ez utólag valahogy egész jelentéktelennek tűnik, talán mert úgy is készültem rá, hogy ez csak valami rutin-eljárás lehet és kész. (Zárójelben hozzáteszem, hogy annak ellenére gondoltam így, hogy ezt megelőzően csak egy kórházi élményem volt.) A bal hónaljamnál mai napig látható mintegy 4-5 centis vágás azért emlékeztet rá, hogy nem volt ez olyan jelentéktelen. Ott vették ki a daganatot belőlem.

Csak hát ezt 10 évvel ezelőtt ilyenkor még nem tudtam, hogy az a valami, egy daganat. A hematológus szakorvos azt javasolta, hogy menjünk utána, mi ez a megnagyobbodott nyirokcsomó ott benn, ezért kés alá kellene feküdnöm, én meg vállaltam, de továbbra is abban a hitben, hogy ez egy gyulladás. Pedig akkor már, először pont a hematológus szakorvos szájából elhangzott, hogy nem zárható ki, hogy egy daganatról van szó.

Két nagy szezonja van a „most aztán tényleg lefogyok” és „holnaptól rendszeresen sportolok” –elhatározásoknak. Az egyik az év legeleje, amikor az újévi fogadalmak épülhetnek erre, a másik pedig a tavaszi időszak, amikor valamilyen közösségi nyomástól vezérelve sokan úgy érzik, muszáj, hogy formába lendüljenek, hogy igazi habtestet villanthassanak bikiniben nyáron, a strandon. 

Pedig a mozgás, a sport jó esetben beépül a hétköznapokba, mert egyszerűen kell, hogy az egyensúly fenntartásához (vagy egyáltalán létrehozásához) a szellemi és lelki megterhelések mellett legyen valamilyen fizikai is. A sport jótékony hatásáról szóló értekezéseket meghagyom a (brit) tudósoknak, inkább azt próbálnám összegyűjteni, hogy a lehetőségek széles tárházával bíró internet mennyi ingyenes metódust kínál, ha arra vetemednénk, hogy rendszeres testmozgásra adjuk a fejünket. Nem kell hozzá tornaterem, fitneszedző, és különösebb felszerelés sem feltétlen – elég lehet, ha kitartóak és motiváltak vagyunk.

A megfelelő motiváció megtalálásához, íme 7 tipp – messze nem az egyetlen és kizárólagos, pláne nem az übertutifrankó igazság, ámde saját tapasztalaton alapuló, szubjektív válogatás, ami talán jól jön mindazoknak, akik épp holnaptól (na jó, a következő héttől) akarnak fitt életmódot kezdeni.

Az voltam valamikor, a Wellness Magazinban. Most elő is kerestem az archív lapszámot, amiben kétoldalas cikk jelent meg rólam. A hónap hőse rovatban mindig olyanokat mutattak be, akik valamilyen nehéz szituációból megtalálták a kiutat, leginkább valamilyen súlyos betegségből meggyógyultak. Hát ez voltam én, 2008 decemberében. 

Emlékszem, Ágival, akit egy teljesen más témájú sajtóesemény kapcsán ismertem meg, már hónapokkal korábban beszéltünk a lehetőségről, hogy akár én is szerepelhetnék a magazinban. De aludtam rá párat. Persze, vállalom a sztorit, de hát akkoriban például a munkatársaim közül sem tudta mindenki, hogy ez is hozzám tartozik. És nem azért, mert szégyelltem, hanem mert nem adódott olyan szituáció, amikor ez kiderülhetett volna. Mert arra az évek során rájöttem, hogy két esetben lehet kellemetlen, ha előbb találják meg az interneten, hogy én valamikor daganatos beteg voltam: az egyik az, ha állást keresünk, a másik meg az, ha netán partnert.

Arra kértem az első posztban bő egy hónapja a T. Olvasóközönséget, hogy ha valaki úgy gondolja, hogy megosztaná itt, a blog hasábjain másokkal saját az enyémhez hasonló történetét, jelentkezzen bátran - szeretném összegyűjteni őket. Főleg, mert ezek adhatnak leginkább erőt mindazoknak, akik épp kemény küzdelmet folytatnak valamilyen betegséggel. Vagy csak rávezethetik az eddig világéletükben makkegészséges olvasókat, hogy mekkora érték is az, ha testünkben-lelkünkben minden rendben van. 

Csaba pár napja e-mailt küldött nekem, benne az ő történetével. 20 éve már, hogy ő is találkozott a nyirokrákkal, de ahogy megtudtam tőle, most először írta ki magából ilyen részletességgel az akkor megélteket. Felfedeztem benne sok-sok hasonlóságot a saját emlékképeimmel, de nem ez volt az egyetlen ok, amiért megérintett. Bátor, hosszú, komoly, és tanulságos írás következik. 

Köszönöm Csabának, hogy bevállalta, minden tiszteletem az övé, és kitüntetésnek érzem, ha hozzájárulhattam ahhoz, hogy ő is megossza történetét. Remélem, érkeznek még hasonló levelek. Ide.

Nagyjából 1 hónappal ezelőtt találtam rá a blogra, olvastam a bejegyzéseket rajta, és akkor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, megírom az én történetemet is. Meg is osztottam a blog első posztját a Facebookon, döngettem a mellemet, hogy „na majd én is leírom” - de aztán nem írtam le. Mert nem olyan egyszerű leírni ezeket nekem. Nem olyan egyszerű beszélni róla; nem, nem olyan felszínesen, hümmögve, bólogatva „igen, igen, rákos voltam”, hanem úgy tényleg mélyére nézve, felkavarva az összes sarat és mindent, ami már azóta rápakolódott.

Nem, nem hagyok fel az írással, a témák sem fogytak el, és velem sincsenek őrületesen nagy bajok – a krónikus időhiányon kívül. Egész egyszerűen a háttérmunkára terelődött a hangsúly a héten. Mit jelent ez?

Felvettem a kapcsolatot olyan ismerősökkel, akikről tudom, hogy ők is keresztülmentek valami nagyon hasonlón, mint én, és kértem őket, hogy ha van hozzá erejük és kedvük, írják meg ők is  a történetüket, amit majd itt a blog hasábjain megoszthatok. Senki sem mondott nemet – úgyhogy előbb-utóbb színesedik a kép, érkeznek új szereplők is.

„Keressen egy hematológust!” – ezzel a mondattal engedtek utamra az ultrahangvizsgálat után, amikor is már sejteni lehetett, hogy valami nincs rendben, mert egy megnagyobbodott nyirokcsomót találtak a bal hónaljamban. De én ekkor még, 2005 januárjában, olyasmiben gondolkodtam, hogy ez biztos egy gyulladás, majd megmondják, hogy kell kezelni és elmúlik. Arról meg fogalmam sem volt, hogy mit csinál egy hematológus, és én ugyan hol is keressem.

Egyáltalán hogyan is keres az ember orvost? Vagy leginkább hogyan talál egy jót? Egy pont olyat, mint amilyenre szüksége van. Az állami egészségügyi rendszerben – tegyük hozzá. Erről meglehetősen vegyes tapasztalataim voltak a korábbi évekből. Akkor hogyan sikerült igazán jó kezekbe kerülnöm?

Szerencse kellett hozzá. Meg nyilván a gondviselés, ha hiszünk benne. És mindenekelőtt bizalom.

Sőt, a színskálában vörös. És annak mindenféle árnyalata. A vörös 50 árnyalata. Akár. A figyelmeztetés színe – úgyis, mint piros közlekedési lámpa. És a jelentőségé – mint piros betűs ünnep. Meg a véré, a forradalomé, a szerelemé. Akárhogyan is, alapszín. Az én viszonyom a vörössel vagy pirossal mégis elég speciális. Egy ideje mintha eltávolodtam volna tőle. Mondjuk úgy 10 éve?

Lehet, hogy kevesebb. Pontos emlékeim már nincsenek arról, mikortól kezdtem negligálni a saját eszköztáramban a pirosat. Ha nem is mindig, minden körülmények között, de például az öltözködésben. Vagy a lakberendezésben. Hogy miért is? Hát mert nem volt ez mindig így. 2005-ben például kifejezetten bírtam a pirosat.

„Tudnál 100 napig folyamatosan boldog lenni?” – ezzel a kérdéssel találja magát szemben az ember, ha 100happydays oldalra téved. Ráadásul magyarul is akár, merthogy létezik a honlapnak magyar verziója is. Kicsit lentebb az is kiderül, hogy az emberek 71%-a elvérzik ebben a kihívásban, nincs elég idejük rá, hogy boldogok legyenek. Furán hangzik, mi? Pedig tényleg időhiányra hivatkozva tesznek le sokan arról, hogy befejezzék a „100 boldog nap”-projektet.

Én egy német ismerősömnek, Rebekkának köszönhetem, hogy a 100hapydays oldalra tévedtem – ő kérdezte meg tőlem egyszer tavaly tavasszal, hogy ismerem-e már ezt a dolgot, mert szerinte teljesen illene hozzám, őt legalábbis mindig mennyire inspirálják a képeim. Ugyanis a feladat az, hogy az ember 100 napon keresztül minden nap posztoljon egy képet, ami kifejezi számára, hogy aznap épp miben találta meg a boldogságot. Az élet apró örömét. És aztán ezzel motiváljon másokat is, de leginkább magát próbálja abba az irányba terelni, hogy észrevegye mindig, minden körülmények között, hogy hol rejlenek a pozitívumok.

Belevágtam – 100 napra főállású „boldogságkutató” lettem.

A zene befolyásolhatja a hangulatunkat – ezt már annyit hallottam, olvastam, tudományos kutatásokra hivatkozó cikkekben is, persze már elfelejtettem, hogy ki állapította meg a tényt, de mondjuk azt, hogy a brit tudósok. Meg úgy egyébként mi magunk is kísérleti alanyok lehetünk majd minden nap, mert hát kivel ne fordult volna elő, hogy egy dal a fülébe mászott, amit reggel hallott a rádióban, vagy az, hogy erős késztetést érzett, hogy meghallgasson egy bizonyos számot a YouTube-on?

Az igazság az, hogy akármennyire is egyetértek azzal, hogy a zene is képes pozitívra hangolni, be kell lássam, hogy könnyebb volt a rossz pillanatokra tartogatni bizonyos tuti kollekciókat. Volt már több D-Mood (tudni illik D, mint depresszív…) feliratú cd-m, saját magam válogatta dalokkal, bár szerencsére már rég nem kerültek elő. Ellenben itt lenne az ideje egy H-Mood lista összeállításának, amiben H = Happy. Gondolkodtam, mi kerülhetne be a sorba, és hát nem is olyan egyszerű a dolog. Egy csomó dal szerelmi bánatról, szomorúságról szól, mert az aztán kiváló ihletet ad. Persze azért van kivétel.

Nekifutottam, hogy a gyűjteményemben fellelhető dalokból kreáljak egy H-Mood listát. A bekerüléshez már az is elegendő kritérium volt, ha az adott nóta valóban felpörget – a szöveg lehet másodlagos. Vagy épp nem…