Nem, nem hagyok fel az írással, a témák sem fogytak el, és velem sincsenek őrületesen nagy bajok – a krónikus időhiányon kívül. Egész egyszerűen a háttérmunkára terelődött a hangsúly a héten. Mit jelent ez?

Felvettem a kapcsolatot olyan ismerősökkel, akikről tudom, hogy ők is keresztülmentek valami nagyon hasonlón, mint én, és kértem őket, hogy ha van hozzá erejük és kedvük, írják meg ők is  a történetüket, amit majd itt a blog hasábjain megoszthatok. Senki sem mondott nemet – úgyhogy előbb-utóbb színesedik a kép, érkeznek új szereplők is.

Aztán megkerestem a kezelőorvosomat, csak hogy tudjon már róla, hogy amit legutóbb elkövettem itt blogposzt címen, erősen kötődik hozzá, és több mint 5000-en látták eddig írásba adva, hogy Bátai doktor emberileg és szakmailag is kiváló. Ő pedig visszaírt, hogy igazam van abban, hogy fontos a bizalom az orvos és páciens között, mert ez szárnyakat adhat az orvosnak, ha látja, hogy bíznak benne, de ha kételkedést észlel, akkor meg kínlódásnak élheti meg az egész procedúrát. Jó volt így indítani a mai napot, hogy megint megállapíthattam, nem véletlenül kerültünk mi össze. Ja, azt mondtam már, hogy ugyanazon a napon ünnepeljük a születésnapunkat? Mármint nem együtt, de egy sms-ben azért rendszerint megemlékezünk erről az egybeesésről.

És kikutattam az egykori pszichológusom elérhetőségét is, akivel tényleg majd 10 éve nem találkoztunk, de ugyanolyan kedvesen és közvetlenül válaszolt a levelemre, mintha csak múlt héten jártam volna nála utoljára. Róla még nem írtam eddig, mert a retrospektív történetmesélés szerint csak május körül kell felbukkannia a sztoriban, de könnyen meglehet, hogy nem várok majd addig. Mert a betegség-gyógyulás kérdésköre legalább annyira a lélekről is szól, mint a testről. Ágnes kedves, biztató sorai – meg a tény, hogy már mielőtt én írtam volna a blogom létezéséről, kiszúrta azt az Index címlapján – újabb adag pozitív töltést adtak.

De van még muníció – mert érkezett még doppingszer a héten… Kaptam egy hosszú és bátor levelet: Csaba vállalta benne, hogy leírja az ő történetét. Mivel saját bevallása szerint ezt 20 év után először tette meg egy írásban, reagálva a felhívásomra, ez nagyon meghatott és megérintett. Úgyhogy mindenképp szeretném úgy időzíteni a vendégposzt közlését, hogy minél többen olvashassák. És tanuljanak belőle, mert van mit.

És nagyon remélem, hogy sokan lesznek úgy vele, hogy falva a monitoron a betűket, végigolvassák a sztorit, mert megéri. Bár tudom, hogy egyre kevesebbet, egyre rövidebbeket olvasunk, még a neten is. Pedig olvasni jó. Meg néha kihívás is. Sőt, könyvkihívás. De ez egy másik történet, ami foglalkoztat, sőt, leköt, egy párhuzamos valóságban.