Már követni sem tudom, a környezetemben hány családtagom, barátom, ismerősöm küzd éppen valamilyen vírussal, vagy csak sima megfázással. És hogy valóban influenza- és náthaszezon van, azt bizonyítja például az is, hogy az Index is terjedelmes cikkben foglalkozott a kérdéssel: Mit lehet tenni az influenza ellen? (olvasásra ajánlott, például sosem tudtam volna meg, hogy C vitaminból a halálos dózis másfél tonna citrom lenne…)

Ha valaki, én aztán ismerem a felsőlégúti megbetegedéseket, volt bennük részem elégszer - még mielőtt a kemoterápia kárt tett volna az amúgy sem olyan bivalyerős immunrendszeremben, általános volt, hogy évente kétszer-háromszor kidönt egy ilyen kór, utána meg aztán pláne. Bár talán klasszikusan influenzás alig voltam, inkább a vírusos torokgyulladásra specializálódtam. Ennek okán már elég profi vagyok abban, hogy mivel érdemes esetleg próbálkozni, hogy a tüneteket mérsékeljük, netán hamarabb meggyógyuljunk. Össze is szedtem néhány tippet – amikről azért nem állítanám, hogy tuti befutók, mert biztosan mindenkinél más válik be, de az biztos, hogy ártani nem ártanak, ilyenformán egy próbálkozást megérhetnek.

A lista szubjektív, saját tapasztalatokon alapul, és a sorrend nem jelöl különösebb preferenciát.

Ez volt a kedvenc mondatom abból a beszélgetésből, amelyből aztán egy hosszabb interjú lett. És bármennyire is régen ismerem az interjúalanyt (úgy 18 éve…), nem gondoltam volna, hogy majd épp egy humoristától hallok ilyen filozofikusnak ható életbölcsességet.

Pedig Hadházi László még azt is bevallotta, hogy ez nem a saját gondolata, látta egyszer egy fotókiállításon, de teljesen megragadta, mert egyezik az életfilozófiájával. És itt helyeslően bólogatni tudok. Van sok olyan barátom és ismerősöm, akinek a társasága feltölt, de talán mégis kevés olyan van köztük, akinek mindig, de tényleg mindig, még a falon is áthatol a pozitív kisugárzása.

- Dr. E. Dániel vagyok, a háziorvosa – szólt bele a telefonba a doktor, egy ártatlan péntek délutánon. Vagy csütörtök volt? Mindegy is. Arra kért, hogy amikor legközelebb oktatásra várja az elsőéves orvostanhallgatókat, jelenjek meg én is a kurzuson, hogy kérdezgetni tudjanak a kórtörténetemről.

- A leleteimet vigyem?

- Hozhatja, lehet, hogy szükség lesz rá.

Így hát a kék (milyen más színű lenne, ugyebár…) színű, egész vaskos mappámmal felszerelkezve átballagtam a megnevezett kedd délután az orvosi rendelőbe. Húsz év körül fiúk és lányok ültek körben, zavartan mosolyogtak, mikor én is helyet foglaltam, ők pedig még az épp kiadott feladatra adtak sablonválaszokat. Aztán rám irányult a reflektorfény.  

A doki nem mondta el előre, hogy találós kérdés leszek, vagy ő majd előre ismerteti a tényállást, így csak próbáltam igazodni a helyzethez, azaz hagyni, hogy kitalálják, miért is lehetek ott, ezért csak lényegre törően és röviden válaszoltam a kérdéseikre.

Keringett egy bizonyos inspirációs tervezős naptár 2015-re, amit Urban Eve hozott össze, és naná, hogy én is letöltöttem. (itt elérhető.) Sőt, ki is nyomtattam. És nagyjából tele is írtam. (Biztosan voltak még ezzel így egy páran, és köszönet érte az alkotóknak – kicsit magunkba néztünk így év elején…)

Az egészben az volt a jó, hogy legalább annyira visszafelé tekintést is igényelt a dolog, mint előretervezést. Lépjünk túl azon, hogy bizonyos kérdésekre nem tudunk egzakt választ adni (Mennyire voltál elégedett a baráti kapcsolataiddal 2014-ben? – Mindegyikkel egyszerre? Vagy külön-külön? 5,9? Vagy hogy?), a napló kitöltése nagyon is sokat ad:

Igen, igazából Body, csak már annyit szajkóztam, így, magyarosan, hogy most jól esett így leírni. Na de mielőtt még az lenne a téves feltételezés, hogy újévi fogadalomként elhatároztam, hogy nyárra bikinibe tökéletesen passzoló testet faragok magamnak, leszögezném, hogy nem is volt újévi fogadalmam. Ha valamit nagyon akarunk, akkor az ne kötődjön már január 1-jéhez… Talán nem minden ok nélkül lesznek az edzőtermekben január elején nagyon sokan, aztán március tájékára valahogy kevesebben.

A Bikini Body Guide egyfajta életmódprogram, amit egy ausztrál fitneszedző csaj fejlesztett ki (állítólag…), direkt fiatal nőknek, hogy a mindenféle fitneszgyakorlatok és táplálkozási tanácsok által jó formába lendülhessenek. A bikini-szezonra, persze. Vagy csak úgy. Kayla Itsines tényleg jó bőrben van, akár irigyelhetném is tőle a kockás hasát. Ráadásul már tök híres, nők ezrei követik a programját, és már mindenféle magazinban szerepelt.

Ezt a kérdést már sokat hallottam. Az egyik a tipikus kérdések közül, amiket feltesznek nekem, ha kiderül, hogy volt már dolgom daganattal. Talán azért is kíváncsiak erre sokan, mert úgy általában nem tudjuk, milyen jeleket tekinthetünk komoly tüneteknek, mikre kell odafigyelnünk. Hát akkor most visszapörgetek a kezdetekhez – pont 10 évvel ezelőttre.

Van egy nagy dossziém, az van a gerincére írva: Limfóma kórtörténet. Elég sok papír van már benne – de szerencsére a nagy része az évek során letudott kontrollvizsgálatok negatív eredményeit rögzíti. A legelsővel kezdődik gyakorlatilag az én viszonyom a limfómával.

Van ez a karakteres arcú, szomorú tekintetű, majd mindig fehér galléros inget viselő ausztrál csávó, aki a művészi létforma tökéletes megtestesítője. Versek, dalok, koncertturnék, duettek világsztárokkal, popsláger Kylie Minogue-gal – hát egy film hiányzott még a sorból. Eddig. A 20 000 nap a Földön egy napba sűrített, beszélgetések útján életre kelő emlékképeken keresztül mutatja be, kicsoda is Nick Cave, aki már 20 000 napot élt a Föld nevű bolygón.

Nick Cave-et egy fiatalkori szerelmen keresztül ismertem meg: kaptam ajándékba egy kazettát (Let Love In), meg mindjárt hozzá néhány dal fordítását is. Mert igen, itt a szövegértés legalább annyira fontos, mint a zene élvezete. És ez a megfáradtnak tűnő hang, a néha igazán furcsa dallamvilág belemászott a fülembe. Később már magam gyűjtögettem a lemezeit cd-n, és mentem ki miatta a Sziget Fesztiválra. Sőt, egyszer születésnapomra egy barátnőm a magyarra fordított verseskötetével lepett meg.

Ez a szöveg volt olvasható a korábbi weboldalamon, „Az én történetem” címszó alatt. Egy kicsit frissítettem, de ugyanúgy megállja a helyét, mint 2006-ban, amikor íródott:

Míg nem szembesültem azzal, hogy milyen is az, amikor az egészség nem természetes velejáró tényezője az ember életének, hanem keményen meg kell küzdeni érte, szinte csak legyintettem a közhelyesen hangzó mondatra: „Csak az a fontos, hogy egészség legyen!”

28 éves voltam, amikor rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nálam. Egyik nap még azt sem tudtam, hogy létezik nyirokrendszeri rák, még kevésbé hallottam a Hodkgin-limfómáról, másik nap azt kellett hallanom egy egyébként nagyon szimpatikus orvostól, hogy nekem bizony ilyen betegségem van. Mellbevágott, hogy a csudába ne. Ha nem is hittem magam addig sem halhatatlannak, az ember azért mindig úgy gondolja, hogy az ilyen rossz és csúnya dolgok csak másokkal szoktak megtörténni. Sohasem vele és szeretteivel. 2005 márciusában azonban meg kellett világosodjak, hogy de, bizony, engem is érhet baj. Nem is akármilyen.

Tíz év. Valamikor egyszer mintha azt olvastam volna, hogy ennyi tünetmentesen eltelt idő kell ahhoz, hogy egy daganatos betegről orvosilag úgy lehessen nyilatkozni, gyógyult. Lehet, hogy ez már csak az agyamban él így, és nincs semmilyen ezt alátámasztó dokumentum, még a brit tudósok sem bírtak valami hasonlót kimutatni lázas kutatásaik során, de mert véletlenek nincsenek, kapaszkodnék ebbe a tíz évbe.

Mert nekem most jön ez a bizonyos jubileum. Dátumot nem is tudnék megnevezni, mert hát honnan számoljuk ugyebár a daganatmentességet. Az első negatív kontrollvizsgálattól? De akkor még hátravolt a kemoterápiás kezelésből vagy három. Akkor az utolsó ilyen szeánsztól? Vagy a kemó utáni első kontrolltól? Nekem az év égett be. 2005. Egyfajta fordulópont.