Van ez a karakteres arcú, szomorú tekintetű, majd mindig fehér galléros inget viselő ausztrál csávó, aki a művészi létforma tökéletes megtestesítője. Versek, dalok, koncertturnék, duettek világsztárokkal, popsláger Kylie Minogue-gal – hát egy film hiányzott még a sorból. Eddig. A 20 000 nap a Földön egy napba sűrített, beszélgetések útján életre kelő emlékképeken keresztül mutatja be, kicsoda is Nick Cave, aki már 20 000 napot élt a Föld nevű bolygón.

Nick Cave-et egy fiatalkori szerelmen keresztül ismertem meg: kaptam ajándékba egy kazettát (Let Love In), meg mindjárt hozzá néhány dal fordítását is. Mert igen, itt a szövegértés legalább annyira fontos, mint a zene élvezete. És ez a megfáradtnak tűnő hang, a néha igazán furcsa dallamvilág belemászott a fülembe. Később már magam gyűjtögettem a lemezeit cd-n, és mentem ki miatta a Sziget Fesztiválra. Sőt, egyszer születésnapomra egy barátnőm a magyarra fordított verseskötetével lepett meg.

Nem, azt nem mondanám, hogy kedvenc énekes lett – már csak azért sem, mert olyan nehéz ügy ez mindig, egy valakit / valamit kiragadni a szeretett dolgokból, amik ráadásul időnként változhatnak, máshová kerülhetnek hangsúlyok - , főleg azért nem, mert a cd-k akkor kerültek főleg elő, ha depresszívbe fordult a hangulatom. (Aki végighallgatott már valaha egy Nick Cave- albumot, érti, miről beszélek.) 

(Kép forrása: Nick Cave hivatalos oldala)

És akkor most itt ez a film, aminek a premier előtti bemutatójára eleve kalandos úton jutottam el, de hát úgy tűnik, ott kellett lennem. Szóval néztem a másfélórás videoklipet, valamelyest meg is értettem azt a néhány embert, aki úgy egy óra elteltével felállt, és kiment, mert hát ha Nick Cave-ről annyit tudnak, hogy énekelt valami vadrózsákról egyszer valamikor Kylie-val, akkor kevésbé élvezetes a sokak által mégis élő legendának tekintett művész autobiográfiájával szembesülni. Sehol egy akció, senkit nem ölnek meg, még csak ütős poénok sincsenek, sőt, igazából konkrét sztori sem, bár időrendben haladunk előre, ahogy a nap is.

Már majdnem én magam is úgy voltam vele, hogy na jó, szépeket tud írni a csávó, és néha kimondottan önironikusan nyilatkozott magáról, de hát hol a mondanivaló? És akkor jött. Olyan mondatok hangzottak el ettől a mosolygósnak egyáltalán nem nevezhető, az angliai pocsék időjárásról vaskos naplót vezető pasastól, amiket biztos láthattunk már giccses képekhez szerkesztve Coelho-idézetek formájában, vagy a Nagy Titkokat felfedő Rhonda Byrne könyvekben akár, de így, ebben a keretben, ezzel a zenei aláfestéssel, tőle, mégis másként hatottak. Nick Cave filmjének végkicsengése, hogy legyünk pozitívak, éljünk a mának. Mert – nem tudom szó szerint visszaadni, de valami ilyesmi: „Napjaink meg vannak számlálva, nem engedhetjük meg magunknak, hogy bálványok legyünk, megvalósítani egy rossz ötletet jobb, mint nem tenni semmit, mert az ötletek világa addig nem válik nyilvánvalóvá, amíg te nem teszed azzá.”

Lehet, hogy ezentúl akkor hallgatok majd Nick Cave-et, ha jókedvem lesz?