Csak ételallergiám vagy érzékenységem ne legyen soha! – kívántam magamban, ha láttam, hogy mások lemondani kényszerülnek egy habos süteményről, egy hamburgerről vagy akár csak egy szelet kenyérről. 41 évig egészen jól megúsztam ezt a dolgot, de aztán a 42. évben felütötték a fejüket nem egészen normális bélpanaszok, amiket nem hagyhattam utánajárás nélkül. Az előtörténetemben akadt már némi tapasztalatom a kivizsgálásokkal, és ha most nem is rögtön daganatot sejtettem (azért voltak kósza pillanatok, amikor még az is eszembe jutott, hogy mi van, ha...), azzal tisztában voltam, hogy a problémák megoldásához orvos kell.

„Próbálja meg első körben elhagyni a glutént” – javasolta a gasztroenterológus doktornő, amikor először beszámoltam neki a panaszaimról. Mert mire hozzá elmentem, megéltem már mindenfélét: emésztési zavarokat, puffadást, székrekedést, vagy épp hasmenést, de sokszor még hasi görcsöket is. Pont a glutént? Mikor odavagyok a tésztákért, és szívesen eszek teljes kiőrlésű magvas kenyeret? A süteményeket hagyjuk is, mert hát nehéz is lett volna megmondani, hogy a répatorta vagy a francia krémes hiánya okoz nagyobb törést.

Azt kellett tapasztaljam, hogy a glutén elhagyása igenis javított a helyzeten. Nem lett minden rögtön 100%-os, de mondjuk 80. És ha azt veszem, hogy 50 alól indultunk, akkor ez nem is olyan rossz eredmény.

És ennek köze van a bloghoz! A Magyar Onkohematológiai Betegekért Alapítvány és a Magyar Újságíró Szövetség Egészségügyi tagozata közös pályázatot hirdetett újságíróknak. A rosszindulatú nyirokrendszeri megbetegedéssel kapcsolatban kellett cikket publikálni, lehetőleg olyat, ami felhívja a figyelmet a limfómákra, hiteles tájékoztatást ad a limfómás betegségekről és bemutatja a korszerű kezelési lehetőségeket, fókuszba helyezi a természettudományos gondolkodást, erősíti a bizonyítékokon alapuló orvoslás iránti bizalmat. 

A szeretlekmagyaroszag.hu portálon - ahol már régebb óta a háttércsapat tagja vagyok - jelentkeztem egy írással, ami egyszerre igyekezett személyes és informatív lenni. Még a kezelőorvosom szakvéleményét is kikértem, hogy tényleg a leghitelesebb információkat oszthassuk meg az olvasókkal. 

A cikket több ezren olvasták, érkezett hozzá néhány pozitív komment is, a legnagyobb elismerés mégis csak az, hogy a pályázat zsűrije 2. díjjal jutalmazta. 

Amikor 2015 januárjában elindítottam a blogot, a betegségem és gyógyulásom akkor tíz éves történetének felidézésével, arra biztattam az olvasókat, hogy ha van köztük olyan, aki keresztülment hasonlón, ossza meg velem és a blog olvasóival saját tapasztalatait. Külön rovat is készült ehhez, "Bárki más" címen.

Bár visszajelzés érkezett több daganatos betegségből gyógyult olvasótól, csak kevesen szánták rá magukat, hogy egy blogposztban is közreadják, mit éltek át, hogyan éreznek most. Csaba volt az első jelentkező, aki saját bevallása szerint a blog kedvéért írta le először összefüggően saját gyógyulásának sztoriját és az ezzel kapcsolatos gondolatait. Aztán jött Andi, aki lánya, Margaréta betegségéről mesélt. És most következzen Deni története. 

Deniben még sokkal élénkebben élnek az emlékek, mint a korábbi posztok szereplőiben, hiszen még két éve sincs, hogy nyirokrákot diagnosztizáltak nála. Nem volt rózsás a helyzet és a kezeléseket is nehezen tűrte, de hősiesen végigcsinálta. És meggyógyult. Hogy mi kellett ehhez, hogy milyen szerepe volt a szalmabálának és az íjnak, hogy miért lett legfőbb hobbija a kertészkedés épp a betegsége ideje alatt - kiderül a történetből, amit feltétlen olvasásra ajánlok. Át is adom a szót: 

Több okot is fel tudnék sorolni, miért jó, hogy blogot indítottam bemutatva benne a nyirokrákból való meggyógyulásom történetét,  kifejtve az egészséghez és betegséghez fűződő viszonyom, és próbálva rávilágítani arra, hogy mennyi fénypont lehet az életünkben, ha egészségesek vagyunk. Az egyik ilyen előny például az, hogy rátaláltam újra Andi nővérre. Egyszer csak kommentelt egy posztot a blog Facebook oldalán, mert felismert az illusztrációként használt fotón.

Evidens volt, hogy legalább pár percre felkeresem, ha már úgy is épp kontrollvizsgálatra kell mennem a Szent László Kórházba. Pedig nem is oda köthető a mi ismeretségünk, hanem a már többször emlegetett, időközben elnéptelenedett Szabolcs utcai Kórházhoz.  

10 évvel ezelőtt – ez lehetett a leggyakoribb szófordulat itt a blogban tavaly. Merthogy vissza-visszaemlékeztem, hogy is volt az 2005-ben, amikor egyszer csak szemben találtam magam a Hodgkin-limfómával, a kemoterápiával, és a cseppent sem kívánt mellékhatásokkal. És pár hete megállapítottam, hogy idén azért is ritkultak a posztok, mert már nem sürgetnek például bizonyos dátumok, amik a gyógyulásom történetével kapcsolódhatnak össze.

Már nyár elején eszembe jutott, hogy ha a 10 éves évforduló tud leginkább írásra késztetni, hát akkor éppenséggel találok ilyen jubileumot erre az évre is. 2006-ban ugyanis két kontrollnál is előfordult, hogy nem negatív lett az eredmény. (Hogy ez a poszt most megíródott, abban szerepe van két lelkes olvasómnak is - akiknek ezúton is köszönöm az inspirációt.)

Az egész úgy kezdődött, hogy a világ legjobb kezelőorvosa alapos akart lenni, és úgy döntött, benevez engem egy PET CT vizsgálatra. Akkoriban ez még egész újnak számított, talán ha 2 ilyen készülék volt az országban, nem is engedtek a közelébe akárkit. Mert éppenséggel bárkinek jól jönne, ha az egész testét egyszerre úgy világítanák át, hogy akár az 1 centiméter körüli elváltozásokat is észlelnék. Na most első körben, 2006 tavaszán, mi azt a választ kaptuk, hogy én erre a vizsgálatra nem vagyok jogosult, esetleg legyek kedves a kasszához járulni, 250 000 forintért készséggel elvégzik. Kicsit vártunk, és a doktorom újra bepróbálkozott, a siker érdekében a beutalót még bővebb magyarázatokkal látta el. Nem hiába, időpontot kaptunk június elejére.

Írásbeli házi feladatot kaptam a minap. És miután becsületes kisdiák lévén elvégeztem, jött a második forduló, hogy a leírtakat talán meg is oszthatnám a blogom felületén, hátha másokat is elgondolkodtat.

Pedig nem kell mélyen szántó gondolatokra számítani. Kaptam három szót, mondhatni, ezeket dobta a gép, a köréjük szőtt kérdéskörökkel, és az volt a dolgom, hogy elgondolkodjam róluk. Én pedig csak írtam, írtam, ami eszembe jutott róluk. 

Akár folytatni is lehetne a sort, mert másnak mást mondhatnak ugyanezek a szavak.

"Durván mondjam vagy finomabban?” – kérdeztem volt kollégámat jó 11 évvel ezelőtt, amikor meglátogatott az irodámban, hogy a hogylétemről érdeklődjön, mert tudta, hogy volt holmi műtét és vizsgálódás körülöttem. A durvát választotta, ezért én rögtön belevágtam a közepébe: Rákos vagyok. Merthogy ez volt a helyzet, Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nálam.

Azt hiszem, én kezdettől azt a taktikát választottam, hogy ha valaki megkérdezte, hogy hogy vagyok, őszintén elmondtam, hogy mi a helyzet. Rendben, évek távlatából egy egyszerű „hogy vagy?” kérdésre már nem hozakodom elő a teljes kórtörténetemmel (azzal amúgy se), de ha valamihez asszociatív kapcsolható, egy mellékmondatba is képes vagyok beszúrni, hogy én kemoterápiát kaptam fél évig.

Gyakorlatilag a diagnózis napjától egészen mostanáig száz és száz alkalommal kellett már színt vallanom, mi dolgom is a daganatokkal, de mai napig nem tudnám megmondani, hogy mi lenne az univerzálisan alkalmazható tuti megoldás. Valószínűleg azért is, mert nincs ilyen.

Ellenben én a 11 év alatt felhalmoztam némi tapasztalatot arról, hogy miféle helyzetekben, hogyan merülhet fel, hogy mondanom kell pár szót a daganatosságomról, még akkor is, ha szerencsére már jó ideje csak a múlt felidézéseként. Összeszedtem ezeket a szituációkat, hátha valakinek épp fogódzót jelenthet, segít továbblépni azon, hogyan kommunikáljunk bizonyos tabutémákról, nehéz helyzetekről.

A rák gonosz dolog, azt gondolnánk, csak fájdalmat és veszteséget hagy maga után. És valóban, van a daganatos betegségeknek egy sötét és kellemetlen oldala. Erről már én is írtam itt a blogban, többször is, például a saját történetem elmesélésénél, vagy amikor megpróbáltam elmondani, mit is jelent a kemoterápia.

De minden rosszban van valami jó is – tartja a mondás. Közhelyesnek közhelyes, de van benne igazság. Legutóbb, mikor a lapacho teáról és ezen keresztül Ágival való megismerkedésemről írtam, már rá kellett jöjjek, hogy voltaképp azt a barátságot is a ráknak köszönhetem. És nem ez az egyetlen dolog, amit a betegségen keresztül nyertem.

Valamikor 1,5 – 2 évvel azután, hogy túl voltam az utolsó kemoterápiás kezelésen, ismerőseim és barátaim unszolására összeraktam egy weboldalt. Ennek az volt a célja, hogy ha bárki a Hodgkin-limfóma, az ilyen jellegű megbetegedés kezelése, vagy úgy egyáltalán a daganatos betegségek után kutat az interneten, megtalálhassa esetleg az én oldalamat is, és erőt meríthessen abból, hogy lám, én egész jól vagyok, a rákból pedig van kiút.

Andi pont így jutott el az oldalamra – aminek a címét ( meggyogyulok.hu ) már egész félve írom le, mert szegénykémet úgy elhanyagoltam az utóbbi években, hogy egész elavultnak hat,  na de hát ezért nyergeltem át mostanra ide a blog.hu-ra. Lassan hat éve, hogy 2010 májusában Andi kétségbeesettnek tűnő sorait olvastam. Visszaírtam. Aztán ő újra jelentkezett. És ez így ment tovább, amíg csak lánya, Margaréta kezelésre szorult. Sőt, tovább is, hiszen mai napig is kapcsolatban vagyunk.

Egy teázó választékát böngészve akadtam rá a lapacho teára, valamikor 2005 tavaszán. Merthogy minden tea neve mellé rövid leírás is társult, hogy mi a főbb jellemzője. A lapachonál pedig konkrétan az állt, hogy daganatos betegeknek ajánlják. Akkor már tudtam, hogy ezek szerint a célcsoportba tartozom, mivel néhány héttel korábban diagnosztizáltak nálam Hodgkin-limfómát.

Nem kutattam elvakultan csodaszerek vagy csodadoktorok után – főleg, mert elkerülhetetlen volt, hogy a barátok, ismerősök ne ajánljanak valamit vagy valakit, amiről vagy akiről azt hallották, hogy zseniális. De mert a teákat mindig is szerettem, azt gondoltam, ennek a lapachonak azért utánanézek.

És mire találtam rá? Valamire, amire nem is számítottam volna.