"Durván mondjam vagy finomabban?” – kérdeztem volt kollégámat jó 11 évvel ezelőtt, amikor meglátogatott az irodámban, hogy a hogylétemről érdeklődjön, mert tudta, hogy volt holmi műtét és vizsgálódás körülöttem. A durvát választotta, ezért én rögtön belevágtam a közepébe: Rákos vagyok. Merthogy ez volt a helyzet, Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nálam.

Azt hiszem, én kezdettől azt a taktikát választottam, hogy ha valaki megkérdezte, hogy hogy vagyok, őszintén elmondtam, hogy mi a helyzet. Rendben, évek távlatából egy egyszerű „hogy vagy?” kérdésre már nem hozakodom elő a teljes kórtörténetemmel (azzal amúgy se), de ha valamihez asszociatív kapcsolható, egy mellékmondatba is képes vagyok beszúrni, hogy én kemoterápiát kaptam fél évig.

Gyakorlatilag a diagnózis napjától egészen mostanáig száz és száz alkalommal kellett már színt vallanom, mi dolgom is a daganatokkal, de mai napig nem tudnám megmondani, hogy mi lenne az univerzálisan alkalmazható tuti megoldás. Valószínűleg azért is, mert nincs ilyen.

Ellenben én a 11 év alatt felhalmoztam némi tapasztalatot arról, hogy miféle helyzetekben, hogyan merülhet fel, hogy mondanom kell pár szót a daganatosságomról, még akkor is, ha szerencsére már jó ideje csak a múlt felidézéseként. Összeszedtem ezeket a szituációkat, hátha valakinek épp fogódzót jelenthet, segít továbblépni azon, hogyan kommunikáljunk bizonyos tabutémákról, nehéz helyzetekről.

 CSALÁDI KÖRBEN, BARÁTOKKAL

Sima ügy, gondolhatnánk, hát ők mind közelállók, szeretnek, és megértőek. Ez így van, de mégis mindannyian különbözőek lehetnek. Meglehetnek a saját félelmeik, felhúzhattak falakat maguk körül, amelyeken nem akarnak áttörni, és ezért bizonyos dolgokról tudomást sem akarnak venni. Például arról, hogy beüthet a mennykő: egy családtag / barát rákos lesz.

Ráadásul az is előfordulhat, hogy merő aggódásból a családtag vagy barát jobban megijed, mint mi magunk, netán magába zuhan, depresszív lesz. Itt csak az lehet előremutató, ha őszintén elmondjuk, mi az, amivel nekünk segíthetnek ebben az időszakban.

FÉRFIAK VS. NŐK

Igenis érzékeltem különbséget a körülöttem előforduló nők és férfiak hozzáállásában, reakciójában akkor, amikor éppen benne voltam a sűrűjében. A nők lényegesen empatikusabbnak bizonyultak, jobban eltalálták, mivel tudnak leginkább pozitívan hozzájárulni a gyógyulási folyamatomhoz.

A férfiak ezzel szemben sokkal ridegebbnek tűntek – beleértve saját családom tagjait is. Vagy beijedtek és inkább semmit sem mertek kérdezni, talán otthon a Google-t böngészve már maguknak is diagnosztizáltak egy szörnyű kórt. Vagy hűvös távolságtartással szemlélték az egész folyamatot. Vagy zavarodottságukban fogalmuk nem volt, mit is kellene mondaniuk, tenniük, ezért inkább nem tettek és nem mondtak semmit.  Szerencsére voltak kivételek. Akik próbálták azt látni bennem, aki egészségesen is voltam. Akik hinni akartak benne, hogy minden rendben lesz. De ők kevesen voltak.

(Hé, fiúk, hát mi ez a betojiság, ha betegségekről van szó? Ugye tudjátok, hogy minket emlegetnek úgy, hogy a "gyengébbik nem"?)

KOLLÉGÁK KÖZÖTT

Eltitkolni nem érdemes előttük, hogy az ember épp kemoterápiára jár, különben is, egy belátható méretű munkatársi közösségben rövid időn belül körbeér a hír, hogy képzeld, nála daganatot találtak. Egyszerűbb a tényekre szorítkozva elmondani, mi a pálya. Ha köztük maradunk és dolgozunk tovább, azért, ha betegszabadságra tűnünk el, akkor azért. Nekem elég vegyes tapasztalatom volt 11 évvel ezelőtt arról, hogy a kollégák hogyan viszonyulnak az én személyes küzdelmemhez – de ne feledjük, ez már egy tágabb kör, nem is várhatjuk el, hogy életüket és vérüket adják a gyógyulásunkért, mint mondjuk a családtagok és barátok.

AZ ÚJ ISMERŐSSEL, A TAXISOFŐRREL, A KISBOLTOSSAL

Van az úgy, hogy egy ismeretlen embernek hirtelen hamarabb megnyílunk és sokkal könnyebben kimondunk dolgokat. Jól példázza az alábbi, egy taxisofőrrel folytatott párbeszéd,  amit 2005-ben le is jegyeztem az akkori naplómba:.

"A dalárda elhúzódott, fél 9 volt, mire újfent megtapasztalhattam, hogy az orrom előtt húz el messzire az ilyenkor már csak 20 percenként közlekedő villamos. Valamiért a lábam is egyre jobban fájt, ezért hamar eldöntöttem, megengedem magamnak a luxust, és taxit hívok. A sofőr fiatal volt és a beszélgetősebb fajtából való. Érdeklődött, hogy vacsorára megyek-e az V. kerületbe.

- Nem, nem vacsorára, haza.

- Merre voltál itt Kőbányán?

- Énekórán.

- Énekelni tanulsz?

- Igen, de csak úgy kedvtelésből, terápiás céllal, jót tesz a lelkemnek.

- Tényleg? Én is kipróbálom majd. És mi baja a lelkednek?

- (részemről némi csönd, nézek magam elé a szélvédőre, majd a sofőrre, és végülis nem kertelek, nincs értelme, meg úgy sem találkozunk többet ezzel a voltaképp kedves emberrel): Mert kéthetente kemoterápiára járok, és kicsit nehezen viselem.

- Rákos vagy? (De furcsán hangzott, hogy így direktben megkérdezte.)

- Igen.

- Milyen?

- Nyirok. Hodgkin-kór.

- Az volt Antall Józsefnek is, csak akkor még nem tudták gyógyítani, nem? (na, milyen művelt, nem csak azt tudja, ki volt Antall József, de még azt is, hogy miben halt meg)

- Nem egészen, neki non-Hodgkinja volt, az ma is nehezebben gyógyítható.

Mire az V. kerületbe értünk azért talán némileg meggyőztem arról, hogy én nem az vagyok, aki magába zuhant és feladta, hiszen ezért van az éneklés is. A végén kezet fogott velem én meg felvonítottam, mert a vénáim érzékenyek. Valahogy mégis jólesett, hogy egy számomra idegen és hímnemű lény így, a körülményekhez képest normálisan reagálja le a hírt, és nem húzódott odébb, vagy akart kirakni az autójából, de nem is burkolózott hallgatásba. Lehet, hogy idegenekkel könnyebb is beszélni erről. Ezt még nem nagyon próbáltam. Teás Ágival voltam így, de ő percek alatt vált ismerőssé, baráttá."

 ÁLLÁSINTERJÚN

Rendben, feltételezem, nem pont két kemó között szaladgál az ember állásinterjúra, na de később, gyógyultan, azért életszerű lehet a helyzet. Eleinte úgy voltam vele, hogy ez pont nem az az információ, amit a leendő munkáltatómnak meg kellene tudnia rólam. Főleg, amikor mér igen közeli volt a betegség időpontja. Ez egy szenzitív adat és kész.

De aztán meg kellett tapasztalnom olyat is, hogy csak saját magammal szemben keltek bizalmatlanságot, ha ebédidőben próbálom megoldani a kontrollvizsgálatot, ami 2 órásra nyúlik, mert a dokimnál túl sokan várakoznak. Az őszinteség járhatóbb út – gondoltam. És később volt, hogy ösztönösen döntöttem úgy egyszer csak az interjú közben, hogy felfedem, nekem ez is a múltam része, mert például egy rákmegelőző kampány iránti elkötelezettségemet tudtam ezzel alátámasztani.

RANDISZITUÁCIÓBAN, PÁRKAPCSOLATBAN 

Na ez tud talán mind közül a legkacifántosabb lenni. Mert egy ilyen helyzetben az ember a legjobb formáját akarja hozni, szeretné, ha csupa jót fedeznének fel benne – és hát lássuk be, a rák nem tartozik ezek közé. Különben is ott van már a keserű tapasztalat arról, hogy a férfiak beijednek a betegségektől, még akkor is, ha nem nekik kell elszenvedniük. De ha meg nem beszélünk róla sokáig, az később olyan hatást kelthet, mintha bizalmatlanok lettünk volna.

Azt hiszem, ahogy haladunk előre az idődben, és egyre inkább régmúltnak hat a betegség és gyógyulás időszaka, annál egyszerűbb felismerni, hogy mikor van itt a helye és ideje annak, hogy erről is említést tegyünk. Ráadásul mindaddig, amíg saját magunkat nem tudjuk elfogadni és megszeretni úgy, ahogy vagyunk, mert mondjuk még kopasz a fejünk és/vagy parókát hordunk, egy másik féllel is nehéz lesz megszerettetni magunkat. Nem beszélve arról a kínos szituációról, amikor az újonnan felbukkant érdeklődő számára épp a (mű)hajunk tűnik a legvonzóbbnak.

Ami viszont az idő múlásával is alig változik: ha beavattuk a másikat, onnantól még nagyobb biztonságérzetet, empátiát, törődést remélünk, sőt, várunk el, mert hát mi vagyunk azok, akikkel már egyszer valami csúnya dolog történt, és ránk bizony nagyon vigyázni kell. Na de biztos, hogy ezt tudja a másik is? Vagy csak egy idő után feltűnik neki, hogy minden reakcióját patikamérlegre tesszük? Óvatosan az előfeltevésekkel! Mert végül is csak akkor várhatjuk, hogy a másik támogasson és pont abban legyen segítségünkre, amiben kell, ha elmondjuk neki, mire van szükségünk, ha esélyt adunk rá, hogy megértsen. Ez mondatják velem az évek, meg a rutin. (És zárójelben hozzátehetem, hogy ritka, hogy ilyen téren pont minden stimmel, úgyhogy ha mégis, azt pláne meg kell becsülni.)