Tar fej. Nők kendőben. Férfiak sapkában. Általános asszociációk, ha felmerül a rák, mint betegség. Mert ennyit mindenki tud: akinek daganata van, annak kihullik a haja. Látott már ilyet filmekben, vagy hallotta ismerősöktől. És talán maguk a betegek is ezt a mellékhatást élik meg a kezelés során a legrosszabbul. Mire fel ez a hajcihő? Miért pont a hajunkat féltjük a legjobban?
Pedig az általánosítás igazából nem helyénvaló, nem minden daganatos betegnél jelentkezik hajhullás. Főleg, mert azt nem a daganat okozza, hanem az egyik szer, amivel épp a rákos sejteket bombázzák meg jó erősen a kemoterápiák során. Aki kap ilyet, annak a gyorsan osztódó sejtjei is megsínylik a dolgot, így a hajhagymái is. De aki más kezelést kap, az megúszhatja a kopaszságot. Legalább azt.
Mert amúgy tényleg ez tűnik a legijesztőbbnek: hát nem elég, hogy van ez a daganat, még a hajamnak is annyi? Mikor velem közölte az orvosom a diagnózist, én is akkor kezdtem sírásba, amikor az a rész jött, hogy ki fog hullani a hajam. Mintha legalábbis ez volna a legrosszabb az egészben. Így, 10 év távlatából könnyű lenne azt mondanom, hogy nem is volt olyan gáz. (De, az volt...) És most a retrospektív visszaemlékezésben ez a fejezet jön - 2005 május végére már egész szakavatott voltam hajhullás-paróka-ügyileg.
Arra emlékszem, hogy foglalkoztatott a kérdés, hogyan is van ez a hajhullás dolog, tutira engem is érint-e, és mégis mikor jelentkezik. Nem lehet rá egzakt válaszokat találni, a doktorom csak előjelezni tudta, hogy a második, harmadik kemoterápiás kezelés után már számoljak vele, hogy hullani kezd a hajam, idővel egyre jobban. És tényleg: először csak a kádban, hajmosásnál észleltem, hogy majd eldugult a lefolyó a sok hajszáltól, aztán idővel a párnám, a ruháim, mindenem tele lett hajjal. Attól tartottam a legjobban, hogy ez a folyamat begyorsul, és egyik reggel majd úgy ébredek, hogy már alig van hajam.
Ezért is akartam elébe menni a dolgoknak, és megtalálni a megoldást a helyzet kezelésére. Jártam kalap- és sapkaboltban, találtam is egy egész különleges fazont, de nem hétköznapi viseletre. Akkor hordtam, ha a kórházba kellett mennem kezelésre, vagy ha görkorcsolyázni indultam, mert egyikhez sem lett volna kényelmes a paróka. Merthogy az lett a hétköznapi viselet. Leginkább azért, mert úgy éreztem, ha kendő vagy sapka fedi a fejem, az már olyan, mint egy felkiáltójel: Aha, vele valami nincs rendben, hát minek hord májusban sapkát a fején?! Nem titkoltam a betegségem, de azért nem akartam kvázi magamra írni nagy betűkkel, hogy hello, daganatom van, kemót kapok, ezért már alig van hajam.
A megfelelő parókát megtalálni nem is olyan egyszerű ám. Az ember alapesetben ugye azt se tudja, hol keressen ilyesmit. A kórházban azért általában a nővérek képben vannak, és tudnak címeket ajánlani, meg hát ott van Google barátunk. Én kb. három helyen jártam, mire találtam olyat, amit vállalhatónak éreztem. Mert a legjobb az, ha hasonlít ahhoz a frizurához, amilyet utoljára hordtunk. Nehezen hihető lett volna, hogy az éppen rövidebb fazonú, szőkés-barna hajamból hogy lett pár nap alatt mondjuk hosszú fekete hajkorona. Azt a fajtát, amit én kiválasztottam, persze nem támogatta a TB. De inkább kifizettem érte úgy 20 ezer forintot (plusz a speciális sampon, meg a speciális balzsam – jaj, vicces dolog volt ám egy ilyen hajmosás, mikor az ember a haját lavórban áztatja… ), csakhogy olyan legyen, amilyennek szeretném. Olyan lett, és annyira bejött, hogy sokan fel sem ismerték, hogy az nem az én hajam.
Biztosan emlékszünk filmekből jelenetekre, amikor a beteg főhős szembesül vele, hogy egyre kevesebb a haja, és nekiesik egy borotvával. Mint mondjuk a Fifti fifti c. filmben. Mert akkor inkább ne legyen semmi, mint ez a felemás állapot. Nálam is eljött ez a pont egyszer csak, hogy bár már rég parókát hordtam, elegem lett abból, hogy reggelre hajszálakkal van tele a párnám. Hogy minden egyes kihullott hajszál arra emlékeztessen, hogy ott belül valami nincs rendben, még ha épp a helyreállításon dolgozunk is. Én a fodrászomat kértem meg, hogy vegye kezelésbe a nullásgéppel a hajamat. Na jó, úgy 1 cm maradt, de drasztikus váltás volt.
Nem tudom, nehezebb lehet-e nőként megélni ezt a hajnélküliséget, mint férfiként. Talán igen, mert a haj, a frizura hozzátartozik a nőiességünkhöz. Ha az egyszer csak nincs, akkor az olyan, mintha a nőiességünk szenvedne csorbát. És nem lehet fél éven – igazából egy, mert ha vége is a kezelésnek, idő még, míg a haj visszanő vállalható hosszúságúra – keresztül teljesen félretenni a nőiséget. Amiről nem muszáj, arról nem szabad lemondani a betegség miatt. Valaminek maradnia kell, különben miből lehetne töltekezni a gyógyuláshoz?
Van egy film, a magyar címe „Lány kilenc parókával” lett (eredetileg: Heute bin ich blond / Ma szőke vagyok), amiben a főszereplő lány úgy próbálja meg elviselhetőbbé tenni a kezelés időszakát, hogy nem is egy, hanem mindjárt kilenc parókát szerez be magának, teljesen különbözőeket, és személyiségeket is gyárt hozzájuk, keresztnevekkel. A sztori maga is megérne egy külön posztot, mert megrázó, néha talán túlzó, de általánosítani úgy sem lehet a filmből sem. És van benne úgy nyolc perc, ami pont tökéletesen visszaadja ezt az egész hajcihőt: ahogy a főszereplő Sophie megelégeli a hajhullást és leborotválja a hosszú haját, majd sírógörcsöt kap az élménytől, ahogy az emberek szánakozva nézik a kopasz fejét a kórház folyosóján, és nem jön be neki a receptre felírt paróka, de aztán egy parókaszalonban újra felfedezi önmagát, egyszerre önkifejezést lát a különféle frizurákban. Nem ez az egyetlen és helyes út, de egy érthető magyarázat arra, hogy miért olyan érzékeny téma a daganatos betegeknek a hajuk elvesztése.
Itt ez a 8 perc, 38:30-tól:
Slusszpoén van-e? A haj visszanő! Sőt, sok esetben teljesen más lesz, mint korábban volt. Az enyém egy árnyalattal sötétebb lett, kicsit talán erősebb szálú, és enyhe hullámokat is nyertem a történettel - régebben bezzeg még dauerolást is vállaltam, csak legyen már némi tartás a hajamban. Nos, tartás az lett, nem is csak a hajamban. De nem jutna eszembe önként még egyszer egy centisre nyíratni. Most minden így jó, ahogy van.
