Budapest egy olyan város, ahol mindig történik valami. Pörgés van, ezerrel, mindenki találhat magának való programot, ha akar. Lehet töltekezni, kikapcsolódni, élményeket gyűjteni – kinek hogy tetszik. De ha mégis kedvencet kell választani a lehetőségek széles tárházából, akkor a Budapest100 programra voksolnék. Már az első alkalommal, 2011-ben odavoltam érte, és az évről-évre szerzett új élmények csak megerősítenek abban, hogy ez egy remek dolog, kár, hogy nincs minden hónapban.

A Budapest100 projekt lényege, hogy a szervezők – akik eredetileg az OSA Archívumnak helyet adó Goldberger-ház 100. születésnapja apropóján hoztak létre egy komplett programsorozatot négy évvel ezelőtt – felderítik, hogy az adott évben mely épületek ünnepelhetnek centenáriumot, felveszik a kapcsolatot a lakóközösségekkel, az önkénteseik programokat szerveznek a születésnapos házakba, majd ezt az egész kavalkádot felkínálják a budapestieknek egy hétvégére. Egyrészt azért, hogy megismerhessük a város apró részleteit is, másrészt azért, hogy rádöbbenjünk, ha nyitunk egymás felé, mennyi értéket fedezhetünk fel.

Nekem pont ez tetszett korábban is a kezdeményezésben, hogy az emberi oldalát mutatta meg egy-egy lakóháznak. Emlékszem, úgy három éve az Ipar utcában, valahol nem messze a Zwack gyártól, az akkori túrám egyik utolsó állomásaként tértem be az épp születésnapos lakóházba, és lenyűgözött az ott lakók lelkesedése. Mint kisgyerekek a karácsonyt, úgy várhatták a Budapest100 hétvégét, külön visszaszámláló naptárt is készítettek, ami a közösségi térbe került. A rendhagyó alkalom a lakókat is jobban összehozta, ahogy mesélték, még elhatározás is született, hogy majd rendszeresen szerveznek közös programokat.

Idén sem az építészeti ínyencségek miatt készültem elsősorban az április 17-18-i hétvégére, hanem mert pont az Ipar utcában megélt élményekhez hasonlókra vágytam. Látni azt, hogy bármilyen rohanóvá és felszínessé is vált a világunk, bármilyen pesszimistának és befelé fordulónak tűnhetünk kívülről, azért akadnak közösségek, amelyekben van igény arra, hogy lassítsanak egy pillanatra.

Ezúttal komplex stratégiát dolgoztunk ki a reggeli mellett, hogy merre érdemes elindulni, honnan hova továbbállni, melyik házban mikor van még valami extra látnivaló is épp. De a lényegre, hogy az emberi történeteket, a közösségi szellemet megtaláljuk, nem lehetett előzetes tervet készíteni. Remélhettük, hogy ráakadunk előbb-utóbb.

És eleinte elkápráztattak a múlt századi ruhákba öltözött hölgyek a Horánszky utcában, akik a fotó kedvéért beálltak labdákkal játszani a zsonglőr mellé, vagy a születésnapos ház történetéről egész korrekt idegenvezetést produkáló önkéntes a Március 15. téren. De hiába volt eredeti, 100 éves darab a kovácsoltvas lift az Aranykéz utcában, valami még hiányzott.

A Bródy Sándor utcáig. Mert bár befordulva a kapualjba először azt gondoltuk, nincs itt semmi rendkívüli látnivaló, szokásos pesti bérházzal van dolgunk, gangokkal és belső kerttel, de aztán szemet szúrt egy felirat az egyik földszinti ajtón: Belépni szabad!

Akkor menjünk! Lessük meg, mi van az ajtó mögött! Elsőre nem volt világos, hogy a hölgy, aki épp teát főzött és mesélt a vendégeknek, voltaképp a ház lakója. Azt hihettük volna, hogy ő is a beszervezett önkéntesek egyike – de nem, ő egész speciális módját választotta a projektben való részvételnek. Nem véletlen, hogy a leggyakoribb mondat, amit ott-tartózkodásunk alatt hallani lehetett: „Ja, hogy ez egy magánlakás?” Mert tényleg, Éva igazából saját lakásának ajtaját tárta szélesre, és oda invitálta a jubiláló házba betérőket. Így látta Izraelben, és tetszett neki a minta – derül ki magyarázatából. Szeretné, ha jobban nyitnának az emberek egymás felé, ha egy-egy ilyen vendégeskedés lehetőséget adna a beszélgetésre, és arra, hogy megismerjük, mi a házigazda hitvallása.

Éváé például az, hogy meg kell őrizni az értékeinket, és azokra alapozva létrehozni az új dolgokat. Saját lakása is ezt üzeni – egy VIII. kerületi, 100 éves épület hátsóudvarában vagyunk, a földszinten, ahol talán nem sokan szeretnének lakást venni, ő mégis bebizonyította, hogy itt is kialakítható egy egyedi világ. Ha körbenézünk, a lakás tele jobbnál jobb ötletekkel, mintha csak egy lakberendezési magazin legjobb tippjei között böngésznénk. Funkcionális, mégis kényelmes, barátságos és stílusos. A lakója pedig igazi egyéniség. Már csak azért is, mert mai világ ide vagy oda, nem félt beengedni vagy ötven, számára idegen embert egyetlen nap leforgása alatt a lakásába, beszélgetni velük, megpróbálni felnyitni a szemüket, hogy az értékek itt vannak körülöttünk, csak észre kell vennünk őket.

Valahogy ez volt a nap fénypontja. Mert persze örülök, hogy a Budapest100 projekt fejlődik, egyre több az önkéntes, akik lelkiismeretes házigazdaként felkészülnek a nekik kiosztott lakóházakból, de nekem mégis az tetszik leginkább, ha amolyan autentikus, a ház lakóitól eredő kezdeményezésekbe botlok. Mikor házi szörppel kínálnak a hátsóudvarban. Vagy elmesélik, hogyan jártak utána, a ház egykori híres lakójának, Karády Katalinnak milyen sztorija lehetett a Nyáry Pál utcában. Vagy éppen teát főznek az ismeretlenül betoppanóknak.

Hogy miért ez a nagyobb attrakció? Mert ez talán arra utal, hogy van azért még bennünk elég pozitív, hogy ha van miért, nagyon is tudunk lelkesedni, hogy tudunk egymásra figyelni. És ezzel olyan jó újra és újra szembesülni.