Hol is járunk az időszámításban? Mármint a tíz évvel ezelőtti történésekre visszatekintve. Szeptember közepén a 12., és egyben utolsó kezelésre készültem, már jól ismertem a kemoterápia mindenféle mellékhatását, de rendületlenül vártam, hogy milyen lesz majd akkor az élet, ha végre vége. 

Belelestem a tíz évvel ezelőtti naplómba ismét, és találtam is bejegyzéseket szeptember 24-éről. Pont olyanokat, amik jól összefoglalják, mi jár az ember fejében, amikor már közeleg a terápia vége, de még napi szinten befigyelhet valamilyen fizikális probléma, csak hogy el ne feledje, miért is küzd már úgy fél éve. Na de itt az eredeti változat, a kérdésekkel és dilemmákkal a terápia utáni időszakról: 

"Nekem olyan jó fej orvosom van. Tegnap délelőtt felhívtam, hogy vinnék egy kis vizeletmintát, mert gyanús, hogy megint összejött valami fertőzés-féle - ahogy ez már a kemoterápia mellett egészen megszokottá vált. Abban maradtunk, ha végeztem a mintaadással, megkeresem, hogy gyógyszert írhasson fel. Vártam rá a transzplantációs osztály zsilipei között a folyosón – be nem mehet az ember csak úgy, mert ott nagyon fontosak a steril körülmények.

Eszembe jutott, hogy akkor is ott várakoztunk rá, amikor márciusban ismertette velem és anyával, mi vár ránk a következő hónapokban. Vagyis azt, hogy rákos vagyok. Emlékszem, már vagy 20 perce vártunk, örökkévalóságnak tűnt, s hiába sejtettem, hogy nem lesznek jó hírei, azért arra, amit mondott, nem számítottam. Na de ez már régen volt, fél éve már, csupán emlék. De abból a kitörölhetetlen fajta. 

Tegnap tehát ott várakoztam, és azt hittem, csak kiszalad, felírja a szokásos antibiotikumot, közben megkérdez, hogy vagyok, aztán megy dolgára. De nem. Leült mellém, kedves volt és készséges és én mindenféléket kérdezhettem tőle, amiket eddig elfelejtettem esetleg. Mikortól nő megint normálisan a hajam? (kb. egy hónappal az utolsó kezelés után.) Miért fáj ott bal oldalt? (lehet a műtéti hegtől, idegvégződések érzékenyek, de valószínűtlen, hogy szervi probléma legyen.) Tabutéma-e egy darabig a masszázs és ilyesmi? (nem igazán, mert minden holisztikus dolog azt célozza meg, hogy egyensúlyba hozza a szervezetünket, az pedig nem árthat.) Hiszi-e ő is, hogy a beteg saját gyógyulni akarása nagyban hozzájárul a sikerhez? (de még mennyire!)  

 (Ez a kép már remek aktuális illusztrációja volt egy másik posztnak - de hát 10 évvel ezelőtt nem készült rólunk közös fotó, viszont az összhang legalább ennyire megvolt közöttünk, mint az idei kontrollnál, úgyhogy újrahasznosítok)

Olyan emberien beszélgettünk. Megtapasztaltam ezt már korábban is vele kapcsolatban, de mégis, általában a kórházi élmények nem ilyenek. A doktorom megnyugtatott. Vagy valami ilyesmi. Szinte hiányozni fog, hogy a következő, s immár utolsó alkalommal szeptember 30-án nem lesz ott a kezelésemnél, mert épp szabadságra megy. Rendes a helyettese is, sőt, kifejezetten bírom a humorát, de azért mégis, van nekem egy igazi kezelőorvosom. Biztos lesz még dolgunk egymással, kontrollok, vizsgálatok, ilyesmi, de remélem, hogy olyan gyakorisággal,mint eddig, már nem látjuk egymást. De ezt igazából nem kellene sajnálnom... 

Az is eszembe jutott a napokban, hogy ez az elmúlt fél évem talán sokkal eseménydúsabb, intenzívebb, tartalmasabb volt, mint az előző év ugyanezen szakasza. Ha nem is feltétlen igaz ez az összehasonlítás, de az tény, hogy mindenképp mozgalmasabb volt, mint amilyenre akkor számíthattam, amikor megtudtam, hogy milyen terápiának nézek elébe. Végül is – a nyári szünetet leszámítva – végig dolgoztam, végigcsináltam a vállalt projektet is, voltam kinn a Sziget Fesztiválon a csapattal, jártam Koppenhágában hivatalos úton és Galyatetőn privát wellness üdülésen, görkorcsolyáztam, sétáltam, moziba jártam, énekelni tanultam, és sok-sok baráti beszélgetésem volt. Sokat tanultam, önmagamtól önmagamról. De még nem eleget. Azért a hiányzó ismeretek pótlásához talán már nem szükséges ilyen rendkívüli állapot..."