Fura dolog ez, hogy milyen dátumokat tart számon az ember az életéből. Egyszer már taglaltam is ezt itt a blogban, hogy magam sem értem, miért pont a sokkoló hírként ható diagnózis-ismertetés napja vésődött be nekem egy életre. Március 16. Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok. Voltam, 10 évvel ezelőtt. Még arra is emlékszem, hogy szerda volt, és kora délután.

Voltak még inkább kellemetlenül emlékezetes napok, mint például a kemoterápia kezdete, vagy mondjuk ebből a kemós szeánsz-sorozatból a legdurvább, valamikor nyár közepéről, amikor nem akartak hazaengedni a kórházból. De csak a korábbi naplófeljegyzésekből tudom beazonosítani, hogy melyik mikor is volt pontosan.

Így eshetett, hogy retrospetkív visszaemlékezés ide vagy oda, most teljesen bealudtam egy egyébként igen fontos évfordulót: merthogy azért annak is 10 éve volt, amikor az első ellenőrző CT vizsgálat után megtudtam, hogy a kemó mérgei sikeresen kinyírták a daganatot, a leletem negatív lett. Arra emlékszem kristálytisztán, hogy ez pont a Sziget Fesztivál idejére esett, ahová én akkori kollégáimmal kijártam félig dolgozni, félig szórakozni. (Nem minden következmények nélküli komoly vállalás volt ez, kemoterápia alatt fesztiválozni, napokig, még ha light-üzemmódban is, de eltiltva nem voltam tőle, és így utólag is azt gondolom, hogy ez pont kellett.) Megvan a kép, hogy a műszak végéig vártam, hogy elmondjam a többieknek, mitől lett nekem speciális a nap, és merő örömködésből befaltunk rögtön egy doboz vaníliás karikát.

De hogy mi volt még? Az események pontos rekonstruálásához előszedtem a régi naplómat. mint már itt, és itt is.

„Boldogságos nap. Talán az egyik legboldogságosabb az eddigi életemben.

Hogy miért is? Mert reggel Bátai doktor azzal hívott fel: jó hírt nem lehet elég korán közölni, nekem pedig jó hírem van, a felvételeken nem találtak sehol sem csomókat, se a mellkasban, se a hasban. Aztán később még megkérdezte: Örül? Ó, hát persze, hogyne, erre vártam – mondtam. Aztán gyorsan tisztáztuk, hogy azért ami hátravan, az még hátravan, magyarul a kemoterápia ABVD kúrájából a három kezelést még abszolválnom kell.

De a jó hír ettől még jó hír maradt. Persze, örültem, megkönnyebbültem, felszabadultam. De igazából visszafogottabban, mert:

1. ezt az eredményt vártam, ha az orvos mást mondott volna, csalódott lettem volna némileg,
2. azért az a 3 kezelés mégiscsak még hátravan,
3. és mint tudjuk, a gyógyulásom nem ér véget a kezelések lezárultával.

A puszta tény, hogy nincs bennem több daganat, felvillanyozott, de ennek felfogásánál talán még nagyobb boldogságot okozott az, ahogy azt tapasztaltam, mennyire együtt örül velem, nekem környezetem. A jó hír futótűzként terjedt. És ez az a típusú hír volt, amire mindenki reagált is – estére egész megtelt a mailboxom például, de SMS és telefonhívás is sok érkezett. Olyanok jelentkeztek be, akikről hónapok óta nem is hallottam, és meg is lepődtem, hogy ennyire fontos nekik hogy élek-e, halok-e.

A leginkább szívmelengető meglepetést az öcsém produkálta. Az egész betegséges időszak alatt olyan rideg távolságtartás jellemezte a kérdéssel kapcsolatban. Az elején utánanézett a Google-ban, mi ez, ki is nyomtatott nekem dolgokat, és mintegy mellékesen közölte, hogy ebben meg is lehet halni. Persze, gyárilag másként van összerakva, mint én, és az érzelmek kifejezése neki nem olyan egyszerű dolog, de mégis, a diagnózis óta eltelt öt hónapban nem azt érzékeltem, hogy igazából felfogná, mi a dörgés, min megyek keresztül.

Tudtam, hogy éjszaka valami buliban volt, és gyanítottam, hogy még alszik, ezért csak 11 körül hívtam fel, hogy megkérdezzem, mikor futunk össze. Csak úgy hozzátettem, hogy negatív a CT eredménye. – Tényleg? Hát ez szuper! Ez már biztos? Akkor ez azt jelenti, hogy meggyógyultál!  Ezt meg kell ünnepelnünk! – Hallani kellett volna a hangját, teljesen megváltozott, ahogy kimondtam, hogy negatív az eredmény. Micsoda áttörés. Hallani lehetett, hogy örült, megkönnyebbült, hogy együtt érzett velem. És ez nagyon jól esett.

Kép forrása: itt. 

A nap levezetéseként szigeteltem egyet. A Civil Szigeten üzemeltetett sátrunkban is nagy volt a forgalom, már úgy kellett visszafognunk magunkat, szigorítani az ajándéknyerési feltételeken és hamarabb zárni, mint terveztük, mert különben idő előtt elfogynak az ajándéktárgyaink. Az esti értékeléskor azért azt írtam az értékelőlapra a „nap fénypontja” rovatba, hogy az privát jellegű volt, de azért a Szigeten is jól éreztem magam. Este mászkáltunk mindenfelé, ebből is egy kicsit, meg abból is. Brand New Havies, Basement Jaxx, Megasztárok. Aztán hajóval haza a Jászai Mari térig. Holnap megyek megint. És már tudom, hogy egészségesen. De azért vigyáznom kell magamra, a fertőzésveszély a terápia végéig fokozottabb, nekem pedig nem kellene legyengülnöm. Most már fél lábbal is?

Most mindenki ujjong körülöttem, hurrá-optimizmus van, de azért én pénteken nem fogok a plafonig ugrani örömömben, hogy megint mehetek magamba nyomatni a mérgeket. Egyetlen reményem, hogy hátha kevesebbet adnak. Hátha akkor nem hányok annyit. De hogy a vénáim rosszul fogják bírni, azt borítékolom előre. De már csak három. Ezt már ki KELL bírni. Az a 3x3 nap gyengélkedés semmiség ahhoz képest, ami már mögöttem van. Igen, ezt már fél lábbal is.”