Itt ez a blog, aminek még a nevében is benne van, hogy „pozitív”, és akkor most beszámolnék egy napról, amikor pont azt reméltem, hogy azzal a szóval találom majd szemben magam, hogy „negatív”.  Mert egy évben legalább egyszer van ilyen is, amikor a negatív a pozitív. Amikor a 10 évvel ezelőtti Hodgkin-limfómám miatti éves kontrollvizsgálat leletére mondják nekem, hogy negatív.

Hogy izgultam-e a kontrollvizsgálatom előtt? Kicsit. De egyrészt direkt átruháztam ezt a feladatot a barátokra és ismerősökre, másrészt van már némi rutinom így 10 év után abban, hogy milyen az, amikor az ember vizsgálatra érkezik, hogy aztán nézegessék, van-e benne  valami daganathoz hasonlatos. (Na mondjuk pont a „daganat” szó miatt nem lehet teljesen relaxáltan rákészülni az egészre, még úgy sem, hogy ez most nem egy űrutazás volt, nem volt rakéta.)

Van-e ilyenkor rituálé? Hm. Kicsit. Nem mindegy például, mit öltök magamra – most pillangós szett kellett, ha már végre újra jár az egyik kedvenc órám, a kék pillangós, akkor felvettem hozzá pillangós fülbevalót és pólót is. Mert a pillangó az valami jót jelent.

És bár legalább annyiszor fordultam már meg egyedül is a kórházban mindenféle vizsgálatokon, mint kísérővel, most mégis volt bennem olyan igény, hogy jó, ha van mellettem valaki. Brigi vállalta a feladatot, én pedig hálás voltam érte, hogy számíthattam rá – mert azt azért túlzásnak éreztem volna, hogy anyukám csak emiatt Budapestre utazzon, ekkora feneket nem keríthetünk a dolognak. Briginek pedig nem kellett magyaráznom, miért fontos ez. Tíz évvel ezelőtt bejött hozzám a kórházba az utolsó kemoterápiás kezelésre, hogy megnevettessen, és együtt örüljünk, hogy na ennek most vége.

Azért jó péntek délután öt órai időpontot kapni ultrahangvizsgálatra a Szent László Kórházba a nyár közepén, mert akkor nem jár arra a kutya sem. De tényleg. Egyetlen várakozó sem volt se előttem, se utánam, azonnal én következtem, ahogy beazonosítottuk, hogy én vagyok az, akit nézegetni kell, és igen, tavaly is, meg azelőtt is kb. ilyenkor jártam már itt. Pont ugyanennél a doktornőnél, ráadásul.

Ő is megismert, ez pláne oldotta azt a szükségszerű feszültséget, ami ilyenkor van az emberben, ha mondják neki, hogy akkor most fel kellene feküdni erre a vizsgálóasztalra, fejjel errefelé. Néztem a plafont, benn tartottam a levegőt, fordultam balra, jobbra, ha kellett, de már nem idegeskedtem. Éreztem, hogy minden jó.

„Hát csodálatosan szép itt belül minden” – hallottam a doktornőtől.

„Minden? Az epém körül sincs semmi?” – kérdezem biztosítékként, mert tavasszal egyszer egy egészen másfajta vizsgálat valami ilyesmit jelzett.

„Az epeútjai egyenesen álomszépek” – kaptam a megnyugtató választ.

Percek alatt kezemben volt a negatív lelet, már csak egy mellkas röntgen maradt hátra. Az már semmiség. Amíg rákészültünk, rácsodálkoztam a vizsgáló berendezési tárgyaira, hogy egyik-másik mintha a századelőről maradt volna itt. Mármint a XX. század elejéről. Az asszisztens hölgy csak legyintett egyet erre, hogy hát itt minden ilyen. Kár, hogy ebben a kórházban, ahová a remélhetőleg negatív leleteimért elzarándokolok minden évben, ez jelenti az állandóságot. De milyen jó, hogy nekem meg jó ideje az, hogy nézegethetnek akárhogy, nem találnak bennem aggodalomra okot adó látnivalót.

A doktornőnek, akivel már ismerősként üdvözöltük egymást, viccesen mondtam, hogy milyen kár, hogy pont most nem működik a telefonom, különben arra készültem, hogy ha ő lesz a vizsgáló és mindent rendben talál, rábeszélem egy selfie-re. Mosolygott az ötletemen, de igazából szerintem nem bánta, hogy a mobilom alkalmatlanná vált a fényképezésre – talán mondanom kellett volna, hogy a kezelőorvosomat múlt héten bezzeg sikerült rádumálnom egy közös fotóra.

Én pedig a daganatmentességemet igazoló papírokkal a kezemben visszatérhettem a hétköznapi izgulnivalókhoz: hát persze, hogy úton a kórház felé esik ki a kezemből a telefon és lesz már megint totál hangyás a kijelző, mikor máskor, mint péntek délután, hétvégi elutazás előtt, hogy már szervizbe se lehessen vinni…

De most tényleg, hát megéri ezen felhúzni magam? Hát inkább ez, minthogy a vizsgálat hozott volna további izgalmakat… És ha ez volt most a tanulópénz, akkor boldogan megfizetem, vállalva akár az okoskodó telefon  pár napos nélkülözését is.

Telefonból ugyanis van cserekészülékem, még ha nem is olyan frankó, mint az épp kipurcant példány.

De belőlem csak egy van.