Battyogok a Gyáli úton a Szent László Kórház felé, és most nincs is bennem félsz, vagy izgalom, mint talán néhányszor már ugyanezt az utat járva.  Kontrollra tartok, a sokadikra, így tíz év után tudom már pontosan, hogy megy ez.

„Hány éve volt már neked ez a limfóma?” – kérdezte a doktorom a telefonban, mikor bejelentkeztem hozzá. „Hát pont tíz, jubilálunk.” Bár mondja, hogy ha nincs panasz, a protokoll szerint ilyenkor már nem is szükséges a vizsgálat, de ha gondolom, menjek.  És én inkább megyek, mert nincs is annál nagyobb megnyugvás, mint amikor kiderül egy ilyen kontroll után, hogy minden rendben. Aztán meglátjuk, a 11. évtől hogyan alakítjuk berögzült szokásainkat.

Eleinte a kontroll hosszadalmas és idegőrlő procedúra volt. Már eleve időpontot szerezni valamilyen képalkotó diagnosztikai vizsgálatra. Mint amilyen a CT, az MR, vagy a PET CT. Aztán az is előfordulhatott, hogy a mellkasi és hasi régiót külön időpontokban nézegették. És ha már a has tájékát figyelgetik, nem zavarhatjuk meg olyasmivel a szemlélődést, mint egy kiadós ebéd – sőt, hat órával a vizsgálat előtt lehet utoljára enni.

Aki volt már daganatos beteg, az tudja, hogy igenis tétje van, ha az ember befekszik a rakétába – ezt mondtam korábban többször, ha környezetemben kevésbé értették, miért járna izgalommal, ha el kell menni egy MR-re vagy CT-re. Fekszel ott a rakétában (én csak így hívom az összes ilyen tudományosan vizsgálódó ketyerét, részben az alakja, részben a bonyolultsága miatt), néha idegesítő hangokat hallasz, mintha egy videójátékban épp valaki csúcsot akarna dönteni a lövéseivel. Aztán szólnak Houstonból, illetve a vezérlőből, hogy most vegyél mély levegőt, most ne lélegezz. Ja, és akkor még a kontrasztanyagról nem is beszéltünk, amit az elején, még az űrutazás megkezdése előtt vénásan beléd lövellnek, és netán irritálhatja is az ereidet. És az űrkalandok véget sem érnek azzal, hogy kikászálódsz enyhén kábán a rakétából, mert a misszió eredményessége csak napokkal később derül ki, akkor kaphatod meg a leletedet. 

( Kép forrása: itt. )

Na de ilyesmiben már rég volt részem, talán három-négy éve utoljára.

Azóta – a jó egészségi állapotomnak köszönhetően – csak egyszerűbb forgatókönyvet alkalmazunk: vérkép, hasi ultrahang, mellkas röntgen. Hogy minél kevésbé legyek kitéve sugárterhelésnek, de ha valami gond lenne, érzékeljük. Az sem hátrány persze, hogy itt a leletezés is gyorsabb, mint a rakétás vizsgálatoknál, rendszerint pár perccel később már el is hozható. Én pedig nem annyira bánom, hogy nem leszek újra bátor űrhajós. 

Most is erre számítok. Még akkor is, ha egy ilyen kontroll képes előhozni belőlem a hipochondert is, és persze, hogy érzek valami furcsát itt bal oldalon, vagy néha mégis inkább a jobb tájékon…

Laza vérvétellel kezdünk, ami sok-sok korábbi esettől eltérően teljesen simán megy, a vénakeresés sem okoz problémát, és én sem akarok elájulni a procedúra végén. Tíz év után ennyit már talán illik is fejlődni.

Aztán jön a kontroll legkellemesebb része – pár percet beszélgetünk az orvosommal. A hogylétemről, ami nem is csak a fizikai, hanem úgy általában, mert érdekli. És én csak azért nem kezdek bele az utóbbi egy év történéseinek elmesélésébe, mert érzékelem, hogy kellően elfoglalt, ha épp nem telefonon hívják, akkor az asszisztense tol elé egy újabb papírt. De figyel rám, nagyon is – hát azért vagyok itt!

Lepörög előttem, hányszor is járhattam már nála, és persze az első találkozásaink és a terápia időszaka hagyták a legmélyebb nyomot. Pontosan tudom például, hogy tíz évvel ezelőtt július közepén az egyik kemós szeánsz alatt szakadt az eső odakint, ő pedig bejött hozzám a hátsó kórterembe és egész hosszan beszélgetett velem. Mindenféléről. Például elengedett egy mini nyaralásra Galyatetőre két kemoterápiás kezelés között, mert bízott benne, hogy betartom a szabályokat: csak akkor fürdök a medencében, ha nagyon tiszta a víz, és csak rövid ideig, a szaunát pedig messze elkerülöm.

Túl vagyunk a vizsgálaton, megkapom a beutalóimat is jövő péntekre ultrahangra, a következő páciens már biztosan az ajtóban toporog. De kérek még egy percet: szeretnék egy közös fotót, mert ilyenünk még nincs. Aztán ki tudja, mikor és mennyit járok még errefelé… (Na igen, ha igazán menő lennék, selfie-t nyomnék, nem az asszisztenst kérnénk fel egy kattintásra. ;) )

Úgy ülünk a vizsgálóasztalon egymás mellett, mint a megszeppent, de jóravaló kisiskolások, de nekem kedves marad ez a kép akkor is. Mert az is átjön rajta, mennyire emberi a gyógyítóm. Hát csoda, ha búcsúzóul ezt köti a lelkemre? „31-én lesz a vizsgálatod, én 1-jén indulok nyaralni, de ha bármi kétség felmerülne a leletben, hívj azonnal!”

Minden rendben lesz 31-én, ez a kiindulási pont.

De jó tudni, hogy van, akire számíthatok.

(... mint ahogy azt is, hogy mindig vannak, akik azért izgulnak értem, vagy még inkább helyettem.)