„Csak a kajanaplóba lesz” – vetem oda magyarázkodva általában ebéd vagy vacsora közben mindazoknak, akiknek még nem lenne teljesen magától értetődő, hogy a telefonommal lefényképezem, ami a tányéromra kerül. Főleg, ha kérdő tekinteteket kapok el, hogy ugyan mi olyan fotózni való abban a „foodporn” hashtagért egyáltalán nem kiáltó levesben vagy salátában. (Na jó, van, hogy akár lángosban vagy hamburgerben… )

Aztán ha még mindig van még némi zavarodottság az asztalnál, akkor elmondom, hogy a kajanaplót a szigorú, de igazságos edzőm kontrollálja, és így próbáljuk közös erővel kordában tartani azt, hogy ha már hetente háromszor energiát fektetek a testem edzésébe, az eredmények ne váljanak láthatatlanná holmi túlburjánzó lángos-rajongás miatt. Például.

Persze, ez most úgy hangzik, mintha a pluszkilóktól való félelmem lenne a dolog legfőbb mozgatórugója. De nem. A dolognak ennél mélyebb gyökerei vannak.

Arról már meséltem itt a blogban, hogy amikor tíz évvel ezelőtt meg kellett ismerkednem a kemoterápiával, mert Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nálam, felmerült, ha mást nem, a csodadoktor javaslataként, hogy mennyiben kellene egy daganatos betegnek másként táplálkoznia, mi a jó, és mi nem. És olyasmit írtam, hogy akkoriban örültem, ha a probléma-mentesebb 10-12 napban egyáltalán élvezettel ehettem, amit megkívántam, ezért nem igazán tudtam semmilyen racionális étkezési szabályhoz alkalmazkodni. De évekkel később, fokozatosan mégis kezdtem változtatni dolgokon.

Valami nem stimmelt. Éreztem, hogy bárhogy próbálom tunningolni az immunrendszerem, a menetrendszerinti őszi és tavaszi torokgyulladások egyre elnyúltabban jelentkeznek, és valamit tennem kellene. Drasztikus váltás jött, dietetikus által összeállított étrend, bizonyos dolgok kiiktatása, rendszeresség, nagyobb odafigyelés. Mert rá kellett jönnöm, hogy ezt én ronthatom el, vagy alakíthatom jól. Merthogy van igazság a mondásban: Az vagy, amit megeszel. És mivel elszánt vagyok abban, hogy nem szeretnék újabb közelebbi ismeretséget holmi daganatokkal, hát akkor a kajálás frontján is küzdeni kell ellenük.

De olyan ez az én küzdőszellemem, hogy bár már frankón kitanultam, mi tartozik az inkább egészségesnek mondható kaják közé, és mit kellene redukálni, pláne mi az, ami a felejtős kategóriába sorolható, hajlamos vagyok kiengedni. Úgy érezni, hogy ez most belefér. Mert ma épp megérdemlem. Ami ennek remekül határt szab, ha van valamilyen kontroll. Vagy eleve adott, hogy mi kerül elém étkezéskor, vagy el kell számolnom vele.

Talán ez vezérelt akkor is, amikor az edzéseken két hasizomgyakorlat között töredelmesen bevallottam az edzőmnek, hogy ebédnél bátorkodtam desszertet is rendelni, és hát előző nap pedig pizza volt a vacsora. Ő díjazta ugyan az őszinteségem, de legalább ennyire szörnyülködött is.

Mielőtt ti is szörnyülködnétek: nem, nem akarok fitneszmodellek szálkás izomzatú testével vetekedni, képes vagyok elfogadni, hogy nekem vannak zsírpárnáim, is.  Egyszerűen felismertem, hogy a céljaink összehangolhatók. Az edzőm azért száműzné a fehérlisztet, meg a cukrot, mert hizlal és szembemegy némileg az edzéstervvel, én meg mindemellett azért, mert ha ezekből van sok, akkor alig marad hely az olyanoknak, amikben vitamin, meg antioxidáns, vagy bármilyen hasznosuló elem legalább nyomokban kimutatható.

Tehát jött az ötlet: be kell számolnom az edzőmnek arról, hogy mit eszek, és ha nincs egy nap legalább négy kajafotó, vagy van köztük olyan, ami nagyon nem illik a sorba, akkor kaphatok valamilyen pluszfeladatot. Nagyon tudja élvezni, amikor egy ilyen előre kieszelt feladatsornál megkérdezheti, hogy „na finom volt az a panna cotta?”

Azt kell mondjam, a dolog bevált. Nem azért, mert ledobtam volna X kilót – Y-t igen, de ehhez kellett a mozgás is. És nem azért, mert most már soha nem eszem édességet. Oh, dehogynem, és még be is vallom! Csak mértéket tartok. Másként, mint korábban. Naponta szembesülök vele, miket kajáltam, és ennek tud visszatartó ereje lenni, ha netán kilengésekre adnám a fejem. Sokszor már akkor, ha döntenem kell róla, mit választok az étlapról, vagy mit teszek a kosárba a boltban, bevillan, hogy aha, aztán majd hogy mutat ez a kajanaplóban… Van, hogy pont ezzel az apró lelkiismeret-furdalással fotózom le a sült krumplit, mielőtt megeszem, de utána biztosan napokig jobban figyelek, hogy legyen mondjuk több a zöldség a tányéron.

Még egy dolgot megfigyeltem, ami részben szintén a kajanaplózásnak köszönhető, mert hát emiatt fotózgatom, hogy mit eszem: egyáltalán nem mindegy, hogy néz ki, amit megeszünk. Korábban csak úgy félig szkeptikusan nézegettem, hogy mások milyen kajafotókat posztolgatnak az Instagramon, és hogy akár néhány gyümölcsből is lehet különleges fogást kreálni. Aztán kipróbáltam, hogy én milyet alkotok. És esküszöm, jobban ízlett úgy a tükörtojás, ha virág alakú szilikonformában sült ki és egy avokádókrémes kenyérre került rá, mint korábban csak úgy, á la natúr. Nem, egyáltalán nem sokkal több idő előállítani. Az a pár perc plusz energia-befektetés megéri.

Lehetne mondani, hogy persze, személyi edzővel könnyű, de az nincs mindenkinek. Valóban, nálam sem volt ez mindig alapállapot, és ha három éve a csuklótörésem utáni lábadozásnál nem kellett volna valami teljesen más mozgásformában gondolkodnom, mint az addigra épp bevált jóga és vívás, akkor talán én sem kattanok rá arra, hogy valaki dirigáljon nekem sportolás közben. Szóval az edző ellenőriz, és szigorú, ha kell, de az egész felhajtást, a kajanaplóval, a fotókkal és a dekorálással magam miatt csinálom. A kiegyensúlyozottságomért, az egészségemért.

Mert azt ugye tudjuk, hogy nekünk kell saját magunkra vigyáznunk, mert más nem fog helyettünk?!