Tíz év. Valamikor egyszer mintha azt olvastam volna, hogy ennyi tünetmentesen eltelt idő kell ahhoz, hogy egy daganatos betegről orvosilag úgy lehessen nyilatkozni, gyógyult. Lehet, hogy ez már csak az agyamban él így, és nincs semmilyen ezt alátámasztó dokumentum, még a brit tudósok sem bírtak valami hasonlót kimutatni lázas kutatásaik során, de mert véletlenek nincsenek, kapaszkodnék ebbe a tíz évbe.
Mert nekem most jön ez a bizonyos jubileum. Dátumot nem is tudnék megnevezni, mert hát honnan számoljuk ugyebár a daganatmentességet. Az első negatív kontrollvizsgálattól? De akkor még hátravolt a kemoterápiás kezelésből vagy három. Akkor az utolsó ilyen szeánsztól? Vagy a kemó utáni első kontrolltól? Nekem az év égett be. 2005. Egyfajta fordulópont.
Akkor tudtam meg, hogy Hodgkin-limfómám van. Volt. (Azt, hogy melyik nap ismertette velem az orvosom a diagnózist – március 16. – azt nagyon vágom, minden évben eszembe jut, tavaly volt először talán, hogy pont kimaradt a megemlékezés…) Amiről persze korábban sosem hallottam, talán nem is gondoltam volna, hogy egy daganatos betegség, köznapibb nevén a nyirokrák egyik fajtája.
Szóval ennek 10 éve, és azóta annyi minden történt. Meggyógyultam, példának okáért. És persze sokat változtam. Sok mindent felismertem, átértékeltem, másként láttam. Nem rögtön, apránként, talán kellett is hozzá majdnem 10 év. És kialakult bennem egy küldetéstudat, hogy ha már én keresztülmentem ezen és felvérteződtem bizonyos tapasztalatokkal, talán segíthetnék másoknak kimászni a gödörből.
Ez egy ideig úgy valósult meg, hogy a környezetemben daganattal küzdő ismerősök rendre megtaláltak, én voltam számukra a „pozitív példa”, akiből erőt meríthettek. Aztán a segítőszándék egy weboldalban manifesztálódott, amin keresztül az addig ismeretlenek akadtak rám és a történetemre. Egy miskolci anyukával évekig leveleztem, aki a tizenéves lányáért aggódva írt kisebb-nagyobb megszakításokkal újra és újra nekem, hátha így könnyebb túltenni magát a szorongáson. Én pedig válaszolgattam. (Sőt, tavaly tavasszal találkoztunk is – de most már náluk is minden rendben.) De ez a weboldal valahogy hanyagolódott. Már akkor elavultan nézett ki szegénykém, mikor publikáltam, hát még azóta… És mindig úgy terveztem, hogy a következő hétvégén majd rendbe rakom, hozzányúlok, valamit frissítek rajta. De ugye a következő hétvége az valahogy sosem jön el.
Aztán rájöttem, hogy új forma kell. Blog. Rovatokkal. És akkor kötelezem magam a rendszerességre is. Még segítséget is kértem az Indexesektől, akik rendkívül készségesek voltak, rajtuk aztán tényleg nem múlt semmi. Csak amikor szembesültem a mindenféle névadási mizériákkal – mert lássuk be, a név, azért az fontos… - akkor visszariadtam. De közeledett 2015, én pedig megvilágosodtam, hogy ennél jobb apropót keresve sem találhatnék ahhoz, hogy blogot indítsak: ettől az évtől nevezhetem magam gyógyultnak.
Amennyire magam megtapasztalhattam, valahogy úgy van az, hogy az emberek, akár egészségesek, akár betegek, nem szembesülnek könnyen olyan arculcsapós témákkal, mint a rák. Ezt egyfelől értem, ha nagyon erősen visszaemlékszem 11 évvel ezelőtti önmagamra, én sem nagyon kattantam rá az ilyen cikkekre. De tudom azt, hogy nem mehetünk el mellette csak úgy. Mert egyszer csak a nagy számok törvénye alapján mindenkinek köze lesz valamilyen módon a daganatokhoz: lehet ilyen a családjában, a munkatársai körében, a barátainál, vagy a tágabb ismerőseinél. És nem mindegy, hogy akkor ki hogyan viszonyul a kérdéshez – mert ezzel is sokat segíthetünk, vagy árthatunk.
De nem célom, hogy itt minden poszt erről szóljon. Sőt. Az én nagy élettapasztalatom az, hogy (majdnem) minden gödörből ki lehet mászni. Csak akarni kell. Magam sem voltam mindig ennyire pozitívra hangolt, de azt biztosan állíthatom, hogy így most sokkal jobb. Erre koncentrálnék. Hogy miből meríthetünk erőt. Mitől lesz jó egy nap? Mit jelent az egészséges életmód? Mi ad inspirációt? Emellett a jubileum okán előszednék néha egy kis visszatekintést is – ha már akkor, 2005-ben naplót írtam…
Amikor már nagyon erősen megvolt bennem az elszántság, hogy ebbe belevágok, készült már terv, meg témavázlat, és egy oldalt is befoglaltam, csak épp egy sor sem íródott a posztokhoz, akkor a barátokhoz fordultam. A Facebookon – leszűkítve az elértek halmazát, de azért még így is sokakhoz szólva – felvetettem, hogy keresem azokat a félállású zaklatókat, akik néhány héten keresztül naponta piszkálnak majd a kérdéssel: „Mikor indul már a blog?” Köszönöm nekik, hogy komolyan vették a felhívásomat, hogy megadták a szükséges kezdőlökést, és hogy a barátaim.
Akkor most, indul.
