Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

Deni története

Amikor 2015 januárjában elindítottam a blogot, a betegségem és gyógyulásom akkor tíz éves történetének felidézésével, arra biztattam az olvasókat, hogy ha van köztük olyan, aki keresztülment hasonlón, ossza meg velem és a blog olvasóival saját tapasztalatait. Külön rovat is készült ehhez, "Bárki más" címen.

Bár visszajelzés érkezett több daganatos betegségből gyógyult olvasótól, csak kevesen szánták rá magukat, hogy egy blogposztban is közreadják, mit éltek át, hogyan éreznek most. Csaba volt az első jelentkező, aki saját bevallása szerint a blog kedvéért írta le először összefüggően saját gyógyulásának sztoriját és az ezzel kapcsolatos gondolatait. Aztán jött Andi, aki lánya, Margaréta betegségéről mesélt. És most következzen Deni története. 

Deniben még sokkal élénkebben élnek az emlékek, mint a korábbi posztok szereplőiben, hiszen még két éve sincs, hogy nyirokrákot diagnosztizáltak nála. Nem volt rózsás a helyzet és a kezeléseket is nehezen tűrte, de hősiesen végigcsinálta. És meggyógyult. Hogy mi kellett ehhez, hogy milyen szerepe volt a szalmabálának és az íjnak, hogy miért lett legfőbb hobbija a kertészkedés épp a betegsége ideje alatt - kiderül a történetből, amit feltétlen olvasásra ajánlok. Át is adom a szót: 

 

ELÖLJÁRÓBAN

Az, hogy a történetemet a nyilvánosság előtt elmesélem, kettős célt szolgál. Egyfelől önös érdekből teszem, segítve magamnak a történteket feldolgozni. Másfelől, segítő szándékkal, őszintén kiírva magamból a tapasztalataimat. Nem célom túl sokat ülni a papír felett, hagyom, hogy kifolyjon, ahogy még él bennem. Mivel senkitől nem kértem engedélyt arra, hogy a történetem kapcsán a nyilvánosság előtt olvassanak róla, így a konkrétumokat amennyire tudom mellőzöm (orvosok, pszichológus, kórházak, helységek), ettől függetlenül mindent a legőszintébben fogok leírni. Ez most csak rólam szól, ez az én történetem.

38 éves vagyok, férj, két kislány apukája, végzettségemet tekintve közgazdász külkereskedelmi szakon, a szüleim által alapított kereskedelemmel és gyártással foglalkozó családi vállalkozásban dolgozom mióta a főiskolán végeztem, azaz 13 éve. Szabadidőmben elhivatott sportember és a kertünk lelkes gondozója vagyok. Vidéken élünk, 200 kilométerre a fővárostól, egy szép kertes házban.

 

TÜNETEK ÉS ÚT A DIAGNÓZISIG 

2014 szeptemberében jelentkeztek az első tünetek. Nevezetesen: minden nap hőemelkedés, éjszakai izzadás, fogyás, és egy dudor a mellkason.  Első körben a háziorvosom félrediagnosztizálta a betegséget és ennek megfelelően félre is kezelte. Átmenetileg ugyan a tüneteim elmúltak, de az injekciós kezelés befejeztével visszatértek immáron jól látható és tapintható nyirokcsomók társaságában a jobb és bal hónaljban, kisebbek a nyakon. Később kiderült, hogy az ízületi gyulladásként diagnosztizált dudor a mellkasomon, a betegség központja volt, a maga tíz centiméteres kiterjedésével már a tüdőt is érintette. Ezt követően ultrahang következett, ahol az orvos közölte velem, hogy ez bizony 70-80 %, hogy nyirokrendszeri rák lesz, nem biztos, de hozzátette, nem nagyon szokott tévedni.

A sokkot követően, mivel ezt nem akartuk elfogadni, futottunk még néhány felesleges kört, amikor is kizártunk néhány állatoktól összeszedhető betegséget, amik hasonló tüneteket produkálnak. Mindhiába. Jobban tettük volna, ha rögtön a hematológiára vesszük az irányt. A hematológus azonnal sebészhez küldött. Néhány napon belül meg is volt a beavatkozás, a helyi kórházban a bal hónaljban lévő megnagyobbodott nyirokcsomót kivették. A mintákat felküldték Budapestre szövettani vizsgálatra. Három hét várakozás következett, majd beigazolódott az ultrahang vizsgálaton már valószínűsített diagnózis, miszerint Hodgkin lymphomával van dolgunk. A klinikai stádium IV./B már csak hab volt a tortán.

  

A KEZELÉSEK ÉS MINDEN EGYÉB, AMI EZZEL JÁRT

6 ABVD kezelést kaptam. Az elsőt 2014.12.18-án, az utolsót 2015.05.20-án. A kezeléseket Budapesten az Országos Onkológia Központban kaptam. Helyben a kezeléseket nem kaphattam volna meg, mivel nincs hematológiai osztály, mindenképpen utazni kellett volna, és ha már utazni kell, úgy döntöttünk, közösen a családdal, hogy a legtöbb tapasztalattal rendelkező helyre megyünk, az pedig úgy gondoltuk nem más, mint az az Országos Onkológia Központ.

2014.12.18-án reggel kilencre volt időpontunk, ahol is találkoztunk a későbbi kezelőorvosommal, akihez ismerős orvos ajánlása alapján mentünk. Egy sor vizsgálatot követően, még aznap délután megkaptam az első kezelést az osztályon.

Amikor bekötötték az első infúziót megkönnyebbülést éreztem. Olyan hosszú idő telt el, míg eljutottunk a szövettannal igazolt diagnózisig, hogy úgy éreztem végre elindulhatok azon az úton, hogy meggyógyuljak. Egészen idáig csak szenvedtem a tünetektől és azt sem tudtam biztosan, mivel állok szemben. Persze ez az érzés nem tartott sokáig, mert gyorsan átvette a helyét a kezelések okozta sokk, és elkezdődött a küzdelem a kezelések tüneteivel.

Feküdtem az ágyon, folytak sorban az infúziók és a végén jött az injekció (ez a továbbiakban megfordult és az injekcióval indult a kezelés). Egészen addig nem éreztem semmit, némi hidegrázáson és fáradtságon kívül, de az injekciót követően mintha elvágták volna, megfordult velem a világ, meg sem bírtam mozdulni, azt hittem menten elhányom magamat. Sokként ért, kellet jó néhány perc, hogy összeszedjem magam és meg tudjak szólalni, illetve felálljak a kórházi ágyról. Ettől függetlenül felálltam és kisétáltam a parkolóba, ahol apu már várt rám. Elindultunk haza, apu vezetett, én ültem mellette, és küzdöttem a hányingerrel, ekkor még nem hánytam.

Kezeléseket követően a hazautazások a megpróbáltatásaim egyik komoly részét képezték. Kezelésről-kezelésre kibírni a 200 kilométeres utat hazáig. Vagy elhánytam magam az autóban vagy nem, de a hazaérkezést követően menetrendszerűen. Igyekeztem eljutni ugyan a vécéig, ami többnyire sikerült is, de volt úgy is, hogy az autóból kilépve csak a vízelvezető árokig jutottam. Eleinte elöl ültem, később már a hátsó ülésen keresztbe feküdtem és miután már a pszichológus írt fel stresszoldót és el is kezdtem szedni, sokszor félálomban vergődtem végig a cirka két órás utat. Szinte minden alkalommal apu vitt és hozott bennünket, rajta kívül a feleségem minden kezelésen ott volt velem. Ez alól egy kivétel volt, egyik alkalommal apu munka miatt nem tudott jönni, így én vezettem oda és a feleségem haza. Mindahány közül a legrosszabb út volt. Kriminálisan és elviselhetetlenül sziszegtem minden fékezésnél, sávváltásnál, mintha szegény feleségem akkor vezetett volna először. Jó, hogy nem rakott ki vagy adta át a kormányt, mondván tessék, lehet vezetni, az viszont nem ment volna.

Szerdánként jártunk kezelésre, csütörtök-péntek-szombat a rosszullétek jegyében telt, a negyedik napra már általában jobban voltam. Az első kezelés teljesen letaglózott, két napig ki sem keltem az ágyból, komoly mélypont volt, nagyon megijedtem és elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt tizenkét alkalommal végig tudom csinálni. Aztán 3-4 alkalom után, úgy döntöttem, hogy előre menekülök, felkelek és lesz, ami lesz, nem szenvedek tovább az ágyban. Kitámolyogtam az udvarra és feladatot kezdtem keresni. Ettől a naptól kezdve, a kezelések utáni 2-3 napban, megcsináltam mindent, ami csak adódott a kertben, többek között: megmetszettem a gyümölcsfákat, lefestettem a hintát, új növényeket ültettem, füvet nyírtam, homokozót eszkábáltam a gyerekeknek, kompletten kifestettem a hátsó épületet, egy szerencsétlen paravánra egy alkalommal három doboz festéket rákentem (egyfelől mert száraz volt a fa, másfelől elment vele egy egész nap). Nyugodt voltam és csak az adott dologra figyeltem, nem zakatolt az agyam, elfoglaltam magam. Persze elfáradtam ebben a 2-3 napban, egyfelől a kezelés hatásaként, másfelől a jövés-menés leszívott, de a negyedik napon már nyugodtan tudtam pihenni, enni és aludni. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltam rosszul, rosszul voltam, de nem hagytam, hogy a rosszullét eluralkodjon rajtam.

065.jpg

 

A második kezelés után a gyerekek szeme láttára hánytam be a szépen feldíszített karácsonyfa alá. Nem esett jól, de nem csináltunk belőle nagy ügyet, feltakarítottunk és reggeliztünk tovább. A kezelések utáni egyik első reggeliből egy alkalommal még kihívást is csináltam, amiből aztán amolyan családi legendaféle lett, legalább is én így emlékszem rá. Mondván, ha ilyen rosszul vagyok, és ennyire nem tudok megenni semmit, akkor szalonnás tojást fogok reggelizni pirospaprikával és újhagymával a tetején. Ebből aztán hagyomány lett, minden kezelés másnapján ez volt a reggeli. Nem hangzik rosszul, azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy elmesélni viccesebb, mint ahogy sokszor maga az étel esett. Volt, hogy az első falattal visszajött minden, de többször volt rá példa, hogy simán lement és mentem ki a kertbe valami elfoglaltságot keresni. Az utóbbitól mindig erősebbnek éreztem magam, az előbbi meg egyébként is gyakran megesett.

  

A CSALÁD ÉS A BETEGSÉGEM

Ez a küzdelem a lányoké is volt, annak ellenére, hogy őket nem terheltük a részletekkel. Nem titkoltuk, hogy beteg vagyok, de nem mentünk bele mélyebben annál, minthogy apának most pihennie kell. Ők ezt látszólag elfogadták, amikor összeszedtem magamat, mentem mesét olvasni, vagy játszani, hogy a korábban kialakított szokásoknak megfelelően kivegyem a részem a fürdetésből, esti mese olvasásból, játszásból. Az idősebb lányom azért érezte, hogy nagy baj van, meg aztán nem tudjuk, ki mit beszélt előtte, mit hallott félfüllel. Attól, hogy kicsi, még nem dinka. Lehet, hogy nem fogalmazódott meg benne pontosan, amolyan felnőtt módra, de a saját szintjén biztosan érezte. Ráadásul a gyógyulást követően több alkalommal is hallhattam tőle ismerősöknek mondani, hogy apu már jól van, apu már meggyógyult. Később, majd, ha nagyok lesznek és rákérdeznek, elmesélem nekik a teljes történetet.

Feleségem is kivette a részét a küzdelemből, mert ez nem csak az enyém volt, hanem az övé is, az egész családé (értem alatta a gyerekeket, szüleinket, testvéremet, nagyszülőket, keresztszülőket). Mindenki kivette a részét és segített is a maga módján. Főként azzal, hogy olyan körülményeket biztosítottak, hogy minden erőmmel a gyógyulásra összpontosíthattam. Vigyáztak a gyerekekre, hoztak-vittek bennünket, ha nem akarok, akkor dolgoznom sem kellett volna, azt viszont én akartam. Ez úton is köszönöm nekik, hálás vagyok minden segítségért.

 

MUNKA A KEZELÉSEK ALATT

Közben végig bejártam az irodába és dolgoztam. Tulajdonképpen azért jártunk szerdánként kezelésre, mert így a két hétre számított tíz munkanapból csak három esett ki a szerda, a csütörtök és a péntek. Vasárnap már általában jobban voltam, hétfőn pedig mentem dolgozni. A munka az elején segített, erősítette bennem az elhatározást, hogy megbirkózom ezzel a helyzettel és le tudom győzni a kórt. Jól esett a tudat, hogy a helyzet ellenére állom a sarat, erősítette az önbizalmamat. Ehhez erősen ragaszkodtam és végig bejártam. Igaz, a kezelések vége felé egyre fáradtabb voltam, így kezdett terhessé válni, már nem tudtam úgy figyelni, a hátam közepére sem kívántam a napi munkával járó kisebb nagyobb feszültségeket, idegeskedést. Egy-két alkalommal alakult úgy, hogy előbb hazamentem, mert rám tört a rosszullét. Hát ez bőven benne volt, természetesnek vettem, hazamentem, lefeküdtem, pihentem és másnap mentem újra.

 

A PIROS INFÚZIÓS PALACK ÉS AZ ÍJ

Szörnyű színe van, rá sem tudtam nézni a kezelések alatt, ha csak felnéztem már hánynom kellett. A többségnek elmegy tőle a haja, igaz nekem nem volt ezen a téren gondom, mert a hajkérdésen a betegségtől függetlenül már rég túl vagyok. Bezzeg a szép, sűrű szemöldökömet megviselte, amitől egy meglehetősen beteg arc nézett vissza a tükörből. A kezeléseket követően, amikor nem tudtam szabadulni attól a kellemetlen gyógyszeríztől a számban, amitől folyamatosan hányingerem volt, eljátszottam a gondolattal, hogy az állványon lógó piros infúziós palackot elemi erővel szétlövöm egy íjjal. Ennek apropóján az egyik barátom kölcsön is adta az íját, amivel aztán gyakran vezettem le a feszültséget. Igaz nem palackokra lövöldöztem, hanem szalmabálákra, de célra tartáskor odaképzeltem középre a piros palackot. Meg kell, hogy mondjam, nagy megkönnyebbülést okozott ez a tevékenység. A mai napig látom magam előtt az állványon lógó piros palackot, ebből kifolyólag, ha van időm gyakorolni, nem is kímélem szerencsétlen szalmabálákat.

 

A PSZICHOLÓGUS

Ahogy kiderült, hogy milyen helyzetbe kerültem, rövid agonizálást követően felhívtam egy kedves ismerősömet, aki történetesen ezen a területen osztályvezető főorvos a városi kórházban. Kértem, hogy segítsen abban, hogy tiszta maradjon a fejem és úgy tudjam végig vinni az egészet, hogy ne veszítsem el magam alól a talajt. Nagyon készséges volt, háromhetente találkoztunk, mindig megkönnyebbülve és megerősödve jöttem el tőle. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy hasonló helyzetben forduljon bátran szakemberhez. Nem kell ezt egyedül végig szenvedni.

A családdal és a barátokkal bizonyos dolgokat egyáltalán nem lehet megbeszélni, egész egyszerűen azért, mert túl közel vannak hozzánk, megvan a saját bajuk, nem akarnak ennyi drámát hallani, inkább terelnek. Nekem meg ki kellett beszélnem magamból mindent. Kaptam tőle stresszoldót is, mondván, ha nem tudok aludni, inkább vegyem be, ebben a helyzetben nem engedhetem meg magamnak, hogy ne alvással teljen az éjszaka. Minden kezelés alkalmával kétszer felet vettem be: felet előtte este, mert már nem tudtam volna aludni, illetve egy felet közvetlenül kezelések előtt, mert megkönnyítette a hazautat a kezeléseket követően, ugyanis szinte végig aludtam tőle hátul az autóban fekve. Ezúton is nagyon szépen köszönöm a támogatást.

 

ÉN ÉS  A HÁNYÁS

Biztos vagyok benne, hogy a velem együtt kezelést kapó betegtársak közül senki nem hányt annyit, mint én. Nem nagy dicsőség, de ez van, mindenkire másként hat a kezelés. Az sem mindegy mennyire feszülsz meg, görcsölsz rá a helyzetre. Én úgy tűnik nagyon. Először az első kezelést követő negyedik napon hánytam, majd a harmadikon és így tovább. Kb. a hatodik kezeléstől, a kezeléseket végig hánytam az első pillanattól az utolsóig. Szegény feleségem nem győzte a hányótálat cserélni és kihordani. Odáig jutottunk, hogy az utolsó alkalommal, mikor kezelésre szólítottak, kértem egy kis türelmet, kimentem a vécére, kijött belőlem minden, majd szóltam, hogy kezdhetjük. Ez alkalommal az egyik betegtársam amúgy viccesen meg is jegyezte, hogy milyen jól bírom, már öt perc eltelt és még nem is hánytam. Hát igen, mert már előtte elintéztem.

 

MOTIVÁCIÓ 

Állítom, hogy a gyógyulás kulcsa, hogy az ember megtalálja magában a legerősebb motivációt, amit csak össze tud hozni. Nekem ezen a téren nem kellett túlságosan messzire menni, elég volt a lányokra gondolni. Magától értetődő volt, hogy akár ennél százszor többet is elviselnék, ha úgy hozná a sors. Az ablakon kinézve egy torony magasodott ki a házak közül, oda gyakran kinéztem és azt mondogattam magamban, hogy értük akármit és akármennyit elviselnék. Ettől ugyan nem lett könnyebb, de tudtam, hogy ki kell bírnom és kész.

 

CSODASZEREK ÉS EGYÉB JÓ TANÁCSOK

Ahogy kiderül a baj, mindenkinek lesz néhány jó tanácsa. Én személy szerint mindent lesöpörtem az asztalról. Azt csináltam, amit a kezelőorvosom mondott. Azt kérte, hogy higgyek a gyógyszerekben, mert ez az esélyem. Illetve fogyasszak pirosbogyós gyümölcsöket minden mennyiségben, jól hatnak a vérképre. Elhittem és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Emellett azt ettem, amit megkívántam. Gondoltam, szerencsétlen szervezet jelezni fogja, mit szeretne, hát jelezte is, néha egészen szokatlan kombinációkat kért, attól függően mennyire volt meggyötörve vagy kiéhezve. Sportot csináltam abból, hogy a kedvenc ételeimet főztem újra és újra. Ez úton is köszönet, a pörcös túrós csuszának.  Itt jelzem, nekem a Coca Cola nem nagyon jött be.

 

VÉGIG HITTEM  A GYÓGYULÁSBAN

Hittem, hogy ez a betegség, akármilyen ronda is, nagyon jól gyógyítható. Hittem, ha végig járom az utat, a végén a gyógyulás van, erősnek kell lennem és kezelésről kezelésre kell haladnom. Hittem, hogy a kezelés, amit kapok, meggyógyít.

 

MENNYI AZ ANNYI?

Irdatlan sok a tizenkettő, mármint alkalom, teljesen beláthatatlan, úgy érzed soha nem lesz vége, még sehol nem tart és már agyon vagy gyötörve. Tudod, hogy ez az esélyed, elfogadod, hiszel is benne. Mind ezek ellenére, borzasztó nehéz tizenkétszer végig csinálni. Erre a leleteken mindenütt hatról beszélnek. Nem vagyok gyengeelméjű, értem én, amit a kezelőorvos mondott, egyik alkalommal elkezdjük a következőn befejezzük, ez egy. Sajnos én ezt csak darabra tudtam felfogni. Aztán csak eljött valahogy az utolsó is. Rám is ült az érzés, hogy megcsináltam, kibírtam, vége, már csak a 3 nap rosszullét és elindulhat a regenerálódás. Ebben a pillanatban arra nem gondoltam, hogy a soron következő, a kezeléseket záró CT mit fog igazolni (hozzáteszem az áprilisi PET CT előzetesen nagyon szép eredményeket mutatott).

CT vizsgálat eredménye is megjött, egy kis csavar igaz volt benne, de már nem érdekes. A lényeg: alapbetegsége remisszióban, teendő nincs. Várjuk kontrollra.  

 

SPORT ÉS REGENERÁCIÓ 

A sport mindig része volt az életemnek így a kezeléseket követően a legrövidebb időn belül elkezdtem újra felépíteni magamat. Első körben felváltva sétáltam és kocogtam, majd elkezdtem úszni, később saját testsúlyos gyakorlatokat végeztem. 2015 szeptemberében visszamentem a korábbi Crossfit LIGHT / TRX, amolyan hybrid köredzéseket vezető edzőhöz, akivel a betegségem előtt dolgoztunk együtt. Akkor már kezdtem összeszedni magamat, de az edzőm másik városba költözött. Így elkezdtem új edzőt keresni, olyat, aki érti is, hogy mit csinál. Így találtam rá a városban működő kettlebell csoportra és a jelenlegi edzőmre.

Tekintettel a történtekre megbeszéltük vele, hogy külön fog velem foglalkozni (ehhez azért volt némi köze az aggódó családomnak is). Azóta havonta egyszer megyek hozzá, átnézzük az edzésnaplómat, átvesszük az alaptechnikákat, hogy minden biztonságosan a helyén legyen, és megbeszéljük a további edzéstervet. Otthon van egy kis edzőtermem a garázs egyik felében, ott edzek egyedül az edzéstervnek megfelelően. Szeretnék egy év múlva eljutni újra oda, hogy másokat is taníthassak, és az ehhez szükséges szintet hozni tudjam. Ezúton köszönöm a segítséget.

 

022.jpg

 

TOVÁBBLÉPÉS

Jelenleg azon dolgozok, hogy a történteket feldolgozzam, hogy minden a maga helyére kerüljön, összerakjam úgy az életemet, hogy megálljam a helyemet, mint férj, apa, üzletember és elhivatott sportember, mindezt úgy, hogy ne feledjem mi történt, de ne is legyen bennem ezzel kapcsolatos félelem.

Amit biztosan megtanultam, hogy a korábban hitvallásomnak tekintett jelmondat, miszerint „Ha többet akarsz, többet kell érte tenned” semmiképp sem úgy értelmezendő, hogy minden áron. Illetve ha a testem jelez, hogy elfáradt, akkor nem hagyhatom figyelmen kívül. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben nem fogok keményen dolgozni, vagy nem lesznek esetleg nehezen megvalósítható céljaim, de meg kell tanulnom elengedni dolgokat, nem belerokkanni, abba, hogy minden áron teljesítsek valamit.

 

KÖSZÖNÖM A LEHETŐSÉGET

Egy ideje már nagyon feszített és konkrétan meg is fogalmazódott bennem, hogy szeretném elmesélni a történteket, hogy szeretném ezt a terhet letenni. Ezúton szeretném megköszönni a blog szerkesztőjének a lehetőséget, sokat segített. Köszönöm szépen.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr2711838953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Endre bá 2017.03.09. 21:07:57

Köszönöm, hogy leírtad a történetedet! Jó egészséget!

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz