Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

Andi és Margaréta története

A rák gonosz dolog, azt gondolnánk, csak fájdalmat és veszteséget hagy maga után. És valóban, van a daganatos betegségeknek egy sötét és kellemetlen oldala. Erről már én is írtam itt a blogban, többször is, például a saját történetem elmesélésénél, vagy amikor megpróbáltam elmondani, mit is jelent a kemoterápia.

De minden rosszban van valami jó is – tartja a mondás. Közhelyesnek közhelyes, de van benne igazság. Legutóbb, mikor a lapacho teáról és ezen keresztül Ágival való megismerkedésemről írtam, már rá kellett jöjjek, hogy voltaképp azt a barátságot is a ráknak köszönhetem. És nem ez az egyetlen dolog, amit a betegségen keresztül nyertem.

Valamikor 1,5 – 2 évvel azután, hogy túl voltam az utolsó kemoterápiás kezelésen, ismerőseim és barátaim unszolására összeraktam egy weboldalt. Ennek az volt a célja, hogy ha bárki a Hodgkin-limfóma, az ilyen jellegű megbetegedés kezelése, vagy úgy egyáltalán a daganatos betegségek után kutat az interneten, megtalálhassa esetleg az én oldalamat is, és erőt meríthessen abból, hogy lám, én egész jól vagyok, a rákból pedig van kiút.

Andi pont így jutott el az oldalamra – aminek a címét ( meggyogyulok.hu ) már egész félve írom le, mert szegénykémet úgy elhanyagoltam az utóbbi években, hogy egész elavultnak hat,  na de hát ezért nyergeltem át mostanra ide a blog.hu-ra. Lassan hat éve, hogy 2010 májusában Andi kétségbeesettnek tűnő sorait olvastam. Visszaírtam. Aztán ő újra jelentkezett. És ez így ment tovább, amíg csak lánya, Margaréta kezelésre szorult. Sőt, tovább is, hiszen mai napig is kapcsolatban vagyunk.

De most átadom a szót Andinak, aki egy aggódó édesanya szemszögéből írja le a nyirokrákkal való küzdelmet.

 

A mi történetünk

2009 karácsonya volt, december 26-a. Még ma is tisztán emlékszem arra, amikor Margaréta, a lányom, aki akkor volt tizenkét éves, egy megkeményedett csomót mutatott a nyakán. Akkor semmi rosszra nem gondoltam, megnyugtattam, hogy hétfőn megyünk vele orvoshoz.

Így is volt: hétfőn háziorvos, aki tovább küldött minket a megyei kórházba. Ami abban a pár órában történt, sokáig felfoghatatlan volt számomra. Az alapvizsgálattal kezdődött, vérvétel, ezt követte az ultrahang, röntgen és még CT-vizsgálatra is kaptunk időpontot. Itt jött el az a pont, amikor besokalltam és mondtam a főorvosnak, hogy az én gyerekemnek semmi baja. Itt vagyunk reggeltől és senki semmit nem mond, csak vizsgálatokra küldenek. Megnyugtatni nem tudtak, csak hazaküldtek, és annyiban maradtunk, hogy hívnak majd az eredményt illetően.

Késő délután közölték, hogy vigyem vissza a gyereket a kórházba, mert másnap műtik. Mint kiderült, a beavatkozásnál biopsziát vettek, és az eredményre várnunk kellett tíz napot. Addig csak reménykedtem, hogy nem lesz semmi baj. Na de hiába, mert a diagnózis Hodgkin- limfóma lett. Nyirokcsomó rosszindulatú daganata.

Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy „Mi van? Nem vigyáztam rá eléggé? Mitől kaphatta el?” Aztán azon gyötrődtem, hogy mióta volt benne, és mi van, ha nem vesszük észre. És persze mint mindenkiben, felmerült bennem is a kérdés: miért pont Ő?  

Kiírtak öt kemoterápiás kezelést. Azt mondták, hogy számítsunk arra, hogy augusztusig is elhúzódhat, ha nem bírja, vagy közbe jön valami. Na, ilyesmi velünk nem történhet meg, mondtuk optimistán. Ez így is lett. A kórházban sokat nem tartózkodtunk, a kezelés után rendszerint máris indultunk haza. Merthogy együtt voltunk mindig, bent voltam a lányommal egy szobában. Csak az utolsó kemó csúszott három hetet, mert a stressztől kijött a derekán az övsömör.

andi_margareta_1.jpg

 

Azóta eltelt több mint hat év, és még mindig felvetődik bennem a kérdés:

Kinek volt nehezebb? Nekem szülőként végignézni, ahogyan a gyerekemet tökreteszi a kezelés, vagy Margarétának megélni, hogy tizenévesen rákot diagnosztizálnak nála?

Mennyire volt nehéz az, hogy látnom kellett, ahogy kihullott a haja – és azért, hogy könnyebb legyen elviselnie ezt az állapotot, hajlandó lettem volna a sajátomat is leborotválni, de persze ezt Margaréta nem engedte? Az egyik legkeményebb próbatétel pedig az volt, hogy válaszolni kellett a gyermekemnek arra kérdésre, hogy „Anya most meg fogok halni?”.  A kezelés alatt egyszer fordult elő, hogy hányt. Azt kérte, hogy imádkozzak, hogy múljon el a kellemetlenség, mert már nem bírja. Ilyenek is előfordultak. Túléltük. Margaréta meggyógyult – ahogy elszántan hittünk is ebben elejétől fogva.

Sokat tanultam a történetünkből. Például azt, mennyire fontos odafigyelni a legkisebbnek tűnő problémára is. Az időben kezelt betegségek gyógyíthatóak. Igaz, ezt most határozottabban állítom, merthogy akkoriban mondhattak ilyet nekem, senkinek nem hittem el.

A kétségeket akartam legyőzni, keresgéltem az interneten, így ismertem meg Orsit. Olyan keresőszavakat írtam be a Google-ba, mint a „meggyógyulok”, „meggyógyultak”. Ráakadtam egy weboldalra, aminek benne volt a nevében a „meggyógyulok” szó. Elolvastam Orsi történetét, és tudni akartam, hogy jól van és tényleg gyógyult, ezért írtam neki a megadott e-mail címre. Elkezdtünk írogatni egymásnak.  A legjobb dolog volt Orsi az életemben akkor. Nélküle belerokkantam volna, mert folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni a gyerekemet. Ő volt a bizonyíték nekem, hogy van remény. Nem adtam fel és nem is adom fel.

Margaréta lassan a 20. évét tölti. Leérettségizett, és még mindig tanul. Félévente járunk kontrollra. A haja újra a derekáig ér és boldogan éli meg a hétköznapokat.

 andi_margareta_2.jpg

 

… Andi rövidre fogta a „happy end”-et, de én még folytatom: nem álltunk meg annál a pontnál, hogy hátradőlve nyugtáztuk volna, Margaréta túl van az utolsó kezelésen. Mindig beszámoltattam őket a kontrollokról – mint ahogy Andi is figyelmesen érdeklődött az én vizsgálataimról, ha éppen esedékesek voltak. A levelezésünk nem volt túl rendszeres, de mégis mélyen gyökerezett.

Nagyjából két évvel ezelőtt adódott egy lehetőség, hogy találkozzunk. Andi az ügy érdekében megnyújtotta egy hivatalos pesti programját, hogy egy tea mellett beszélgethessünk kicsit. Egy kanna is kevésnek bizonyult – volt mit mondanunk egymásnak.

Amikor leültünk egy teaház teraszán, hogy végre személyesen is találkozzunk, én épp benne voltam a magam kis projektjében a 100 boldog nappal, amikor is minden napban meg kellett találnom a fénypontot, az aktuális boldog pillanatot és azt a megfelelő hashtaggel ellátva posztolni. Hát persze, hogy a teázásunk fényponttá lett.

andis_100boldognap.jpg

 

Aztán egyszer csak idén észrevettem, hogy Andi is belevágott ebbe a speciális kihívásba, és meghatódva nyugtáztam, hogy az egyik boldog pillanatába kicsit engem is beleszőtt – vagy legalábbis a tőlem kapott, természetesen kék keretbe helyezett saját készítésű fotót.

andis100boldognap_2.jpg

 

Lám, még találkoznunk sem kell ahhoz, hogy egy kicsit ott legyünk egymás életében.

Ám ahhoz idő kellett, hogy rávegyem, ő is írja le a maguk történetét, hogy megoszthassam itt a blogban – ezért is vagyok neki különösen hálás, hogy rászánta magát, bármennyire nehéz volt is a megterhelő időszak felidézése, és nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az ő  példájuk ugyanúgy erőt adhat most vagy később valakinek, mint ahogyan ezt ő élte meg az én leveleimet olvasva.

 

Ha esetleg Neked magadnak van olyan történeted, ami inspirálhat másokat, és erőt adhat nekik a gyógyuláshoz, akkor írd meg nekem: pozitivrahangolo ( @ ) gmail.com 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr38729506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz