Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

10 + 1 - Emlékek egy római vakációról és egy majdnem elröpülő parókáról

Tíz évvel ezelőtt…  Milyen gyakori szófordulat volt ez itt a blogban hónapokon keresztül. Mert hát az indítás apropóját az a felismerés adta, hogy 2015-ben volt 10 éve, hogy Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nálam, majd hat hónapig kemoterápiát kaptam, és meggyógyultam. A tavalyi év posztjaiból meglehetősen sok épp ezért a visszaemlékezésre fókuszált: igyekeztem időrendben feleleveníteni, mi is történt az első vizsgálattól az utolsó kemoterápiás kezelésig.

Na de most már 2016-ot írunk, és bizony meg kell állapítsam, hogy ritkulnak a posztok. Ennek egyik oka éppen az, hogy nincsenek már időbeli kapaszkodók, a betegséghez / gyógyuláshoz köthető apró jubileumok, amikről írni érdemes. Téma ugyan lenne rengeteg, de határidő hiányában a tervezett poszt megalkotása könnyen kerül át rendszerint a következő hétre.

Aztán most egy barátnőm meglepett egy fotóval a Facebookon. 10 éve - ennyit írt hozzá. Ketten vagyunk rajta, Róma mellett valahol a tengerparton, erős szélben. A képről inkább csak az utóbbi érzékelhető, a tengerből semmi nem látszik, mert mi már akkor is szelfit készítettünk magunkról, amikor ez még nem is volt divat. Oda is kommenteltem a kép alá: „Oh igen, a római vakáció a Te maratonfutásoddal megspékelve. (csoda, hogy a tengerparti szél nem fújta le a fejemről a parókát.)

andi_orsi_roma.jpg

Erről jutott eszembe, hogy van emlékezni való 10+1 év távlatából is.

2006 tavaszán már magam mögött tudhattam a kezeléseket, nem volt szükség se rendszeres kórházba járásra, se gyógyszerekre. És mivel már nem kaptam két hetente gyógyító mérgeket, nem voltak ebből adódó kellemetlen mellékhatások sem. Kontrollvizsgálat épp következett volna, de mivel a világ legjobb kezelőorvosa PET CT-t javasolt, az nem volt olyan egyszerű menet. Áprilisban ott tartottunk, hogy első körben elutasították a beutalót – akik döntöttek a kérelemről, úgy gondolták, hogy alig fél évvel az utolsó kemoterápia után, aminek még a hasamban lévő nyirokcsomóra települt daganatot kellett szétbombáznia, nem indokolt, hogy TB finanszírozott átvilágítást kapjak.

Az egyetlen dolog, ami még napi szinten emlékeztetett rá, hogy kemény időszakon vagyok túl, az a parókám volt. Merthogy a hajam még nem nőtt olyan sebességgel, hogy vállalni mertem volna a frizurámat. De már legalább nem hullott. Sőt, olybá tűnt, hogy kicsit másabb is, mint a kemoterápiát megelőzően volt: kevésbé volt vékony szálú és egy árnyalattal sötétebb lett. (Később még egy időre enyhén hullámos is, amiért egészen odavoltam.)

Minden más már egész hétköznapi volt. Dolgoztam, eljárogattam a phd-képzés óráira, és mindenféle kalandokba keveredtem a barátaim révén.

Például Rómába utaztam úgy 4 napra Andival, hogy szurkolhassak neki, amíg ő a maratonon teljesíti a távot. Ha jobban belegondolok, Andit is részben a nyirokráknak köszönhetem, bármilyen furcsán is hangzik. Annak a betegséges évnek a végén haverkodtunk össze a közös tanulmányoknak köszönhetően, és ő minden erejével azon volt, hogy elterelő hadműveleteket találjon ki nekem és éreztesse velem, hogy rendben vagyok. Így jött az ötlet, hogy tartsak vele Rómába. 

2006-ban még távol állt tőlem, hogy magam is részt vegyek futóversenyen, de már nagyon tudtam másokat tisztelni azért, hogy képesek 42,5 kilométert lefutni.  Ott, Rómában láttam először testközelből maratont, láttam megkönnyebbülve célba érkező futókat, próbáltam értelmezni a szakzsargonjukat. És az egésztől fellelkesülve azt is elhatároztam, hogy egyszer majd nekem is ki kell próbálnom, hogy milyen résztvevőként ott lenni egy futóversenyen. (8-9 évvel később sikerült megvalósítani a terveket, de legalább sikerült.)

roma_12.jpg

A maraton lekötött minket egy teljes napra, de előtte és utána felfedezhettük Rómát – főleg, hogy én először jártam ott. Megvolt a Trevi-kút, a Spanyol lépcső, a Colosseum, meg mint a mellékelt ábra mutatja, még a tengerpart is, bár áprilisban szinte üres volt. És szemetes. De mindenképpen szeles. A parókám komoly veszélyben volt. Az pedig még egy majdnem üres tengerparton is ciki lett volna, ha a szél lefújja a fejemről a hajamat.

roma_122.jpg

 

Talán ezért is döntöttem úgy nem sokkal Rómából való hazaérkezésünk után, hogy a betegséges korszak utolsó maradványával is leszámolok, bevállalom a pár centis hajam és lerakom a parókát. A hajam megerősödött, most már lássuk, én magam mennyire.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr498587016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz