Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

Az utolsó péntek

Több mint egy hétbe telt, míg írni akartam róla 10 évvel ezelőtt. Erről a bizonyos utolsó péntekről, amikor is a fél évig tartó kemoterápiás kezelésem zárasaként az utolsó adagot megkaptam. Beégett az agyamba több momentum is erről a napról, sőt, tudom, hogy van egy fénykép is rólam, ahogy fekszem ott a kórházi ágyon, de annyira rosszul nézek ki rajta (nem is csak a megfogyatkozott hajszálak miatt), hogy ha nem tudnám, hogy én vagyok ott az ágyon, fel sem ismerném magam. Ezért inkább nem használom illusztrációnak sem.  

Kerüljön ide inkább a retrospektív visszatekintés részeként az akkori naplóbejegyzés – nem is nagyon tudok mit hozzátenni pluszban azóta sem. Legfeljebb annyit: Köszönöm, jól vagyok.

Most ujjonghatnék, hogy vége, ezt vártam. Valóban, alig vártam, hogy eljöjjön a nap, ami után elmondhatom, hogy eddig és nem tovább. Végre megtörtént, megkaptam az utolsó adagot, mégsem érzem úgy, hogy fellélegezhetnék. Olyan érzésem van, mint máskor rendesen egy kezelés után: kezdek magamhoz térni a gyenge napokból, jelentkezik még néhány nem kívánt kockázat és mellékhatás (valami zűr lehet megint a vizelettel – vagy csak a szteroidtól furcsa, amit kaphattam? – na meg ínygyulladás, az már úgy is régen volt), a hétköznapok színesednek, tele vagyok programmal, bizonyítván magamnak is, hogy köszönöm, jól vagyok.

Na de az utolsó péntekről... Különlegessé akartam tenni, ha már ilyen utolsó alkalom. Még fényképezőgépet is vittem a kórházba. De a doktorom szabadságon volt, a helyettese nézett be hozzám, de ez még mind semmi, mert nemhogy Betti, de Andi nővérről sem készülhetett fotó, mert egyikük sem volt beosztva. Helyette kaptam egy kedves, fekete hajú Ildikót, aki viszont elég bátortalanul keresgélt a vénáim közt, s csak harmadszori szúrás után talált elfogadható helyet.

Sajnos ezúttal nem volt üres a kórterem, bár nem volt csúcsforgalom sem, mint nyár közepén sokszor megesett. És hát számítottam rá, hogy nem úszom meg hányás nélkül a dolgot, de azért reméltem, hogy talán kevesebbszer leszek rosszul. A nyugtató sem hatott úgy, mint az utóbbi alkalmakkor, nem aludtam el rögtön, és később is csak az újabb fél adag Rivotril után, rövid időre.

A nap fénypontja és különlegessége mégis az volt, hogy Brigi beváltotta ígéretét, és meglátogatott a kórházban. Nem is tudom, mennyi időt tölthetett ott velem. Talán 1,5 órát, lehet, hogy többet. Nem mintha anyukám társasága nem volna elég, de mégis. Jólesett ez a gesztus, hogy mellettem akar lenni a rosszban is, és tudni akarja, milyen az nekem. Végül ő fényképezett le engem. Nem csak a masinámmal, hanem az agyával is. Merthogy azóta többször előhívta nekem azt a képet, ahogy ő látott engem feküdni a kórházi ágyon, karomban az infúzióval, két hányás között.

Ez az utolsó kezelés talán nem kavarta fel úgy a szervezetemet, mint az előtte levő (naná, hiszen most direkt rápihentem, nem terheltem magam), de azért kiütött, rendesen. Hazaérve ruhástul keresztbe feküdtem az ágyon, és erősen az alvásra koncentráltam, hogy akkor hátha nem érzek hányingert. Szombaton pedig még csak húslevest tudtam enni, abból is csak mértékkel.

Majd ha jövő pénteken azon kapom magam, hogy nini, nem a kórházban vagyok, s ha rá két hétre újból rám tör ez a felismerés, akkor talán jön a jóleső megkönnyebbülés is. A „nagy kő szívről balra el”-effektus pedig csak akkor esedékes, ha a november elején sorra kerülő CT-vizsgálat ugyanazt mutatja ki, amit a legutóbbi, augusztusi: nem találnak semmi daganatra utaló jelet.

Arra kell még ráállítanom az agyamat, hogy a pozitív gondolkodásomat és optimizmusomat kivetítsem a jövőre is, és ne aggodalmaskodjak feleslegesen azon, hogy jó, jó, hogy most negatív az eredmény, de mi lesz fél év múlva.... Meg kellene nyugodni végre, és szép lassan felfogni, min mentem keresztül, honnan hova jutottam, milyen áron, s hogy bármi is volt menet közben, a végállomást úgy hívják: GYÓGYULÁS.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr97952508

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz