Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

Fuss, mert csak

Nem gondoltam volna úgy 3-5 évvel ezelőtt, hogy én majd még valamikor is futóversenyen veszek részt. Pedig gyerekkoromban a hosszabb távokat kimondottan komáltam, semmi bajom nem volt vele, ha a városi stadionban a 600-as köröket róttuk. Aztán felnőttként valahogy kevésbé volt vonzó, hogy csak úgy, lelkesedésből kapkodjam a lábaimat. Ehhez képest szombaton ott tolongtam a rajtnál úgy 1200 társammal együtt a Vivicittá nyíregyházi állomásán.

Na de és ezt így hogy? – hangozhat el a klasszikus kérdés. Mert futni jó – jöhet rá a rövid válasz. Persze, majd pont aszfalton, bent a belvárosban.... S bár tényleg magam sem preferálom, ha betonon kell futni, ez a körülmény a mostani alkalommal valahogy egyáltalán nem érdekelt. Futottam, mert jól esett, mert hajtott a doppingszerként ható közösségi erő, na meg az edzőmnek tett ígéret, hogy igen, teljesítem a Vivicittá-távot.

Emlékszem, a „7 tipp azoknak, akik most aztán tényleg  mozogni kezdenének” posztomra reakcióként többen felvetették, hogy ja, ha valakinek ahhoz okostelefon, meg motiválós képek kellenek, hogy sportoljon, akkor megette a fene az egészet.  Na igen, akinek már a heti-, sőt napirendjének fix pontja a rendszeres mozgás, annak nem kell külön noszogatás, se virtuálisan, se máshogy. Rám viszont pont hatottak az ilyen virtuális inspirációs morzsák.

Ha jobban belegondolok, tavaly valami ilyesmi miatt vállalkoztam rá, hogy újra futni kezdjek. Az úgy volt, hogy a fitneszteremben a futópadon már egyre emeltem a penzumokat, és az kiderült, hogy kibírok egy félórányi időt futva. Aztán tavaly júniusban meglátogattam Anna barátnőmet Edinburghben, aki felvetette, hogy épp akkoriban rendezik a városban a Color Me RAD nevű félig-meddig jótékonysági, de leginkább mókázós futást, megyünk-e. Hát persze! Mondhatni, ez volt az első futóversenyem felnőtt fejjel, de igazából ez sem volt verseny, az időt sem mérték, a lényeg a részvétel volt, meg hogy a végére mindenki minél színesebb legyen, merthogy kilométerenként mindenféle festékbombákkal szórták meg a résztvevőket.

edinburgh_2014_06_484.jpg

Megvolt az 5 kilométer a Color Me RAD-en, és hazatérve elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért is nem futok máskor. A Facebookon is folyton szembejönnek az ismerősök futóeredményei, ki Endomondoval, ki Runkeeperrel, ki csak úgy, sima Facebook posztban osztja meg a baráti körrel, hogy épp mennyi kilométert teljesített. És ez igenis lelkesítően hatott rám. Ha ők is futnak, én miért ne tudnék?

Emlékszem, pont a legnagyobb kánikulában bírtam úgy dönteni, hogy irány az Orczy Parkban lévő erdei futópálya – csak úgy kapkodtam a levegőt a végére. Aztán meg a pulzusmérő akasztott ki: ha 180 felé megy, akkor most mindjárt infarktust kapok?  De mégis, ha a kitűzött célt sikerült teljesíteni, netán felülmúlni, akkor marha büszke voltam magamra.  És összességében mégis csak jó érzés, hogy tettem valamit a fittségemért, a testem karbantartásáért, az egészségemért.

futocipo.jpg

A futkározás szokássá vált, a rendszeres sporttevékenység általános kiegészítőjévé. Olyannyira, hogy mikor novemberben és januárban Berlinbe utaztam, a bőröndben a futócuccnak is csináltam helyet, sőt, el is mentem futni, három alkalommal három különböző terepre. Az Endomondoba gyűjtögettem az időeredményeket, amik meg aztán mindig új célokat tűzetnek ki velem. Gyorsabban, magasabbra, erősebben – hát az olimpia jelmondata is ez. Na jó, profi sportoló azért nem kívánok lenni, az olimpikionságról meg már amúgy is lecsúsztam.

Nem sokkal azután, hogy beruháztam egy új futócipőbe – roppant körültekintő és alapos szaktanácsadást követően választva ki a legmegfelelőbbnek tűnő modellt – felfedeztem, hogy idén kivételesen szülővárosomban, Nyíregyházán is lesz Vivicittá futóverseny. Pont akkor, amikor amúgy is családi programra készülnénk a városban. Pont olyan távon – 3 km – , amilyet azért bármikor bevállalnék. Annyiszor találkoztam már lelkes beszámolókkal mindenféle futóversenyes élményekről vállalati hírlevelekben és közösségi oldalakon, miért ne lehetne, hogy most én is csatlakozzam? Neveztem.

Életem legjobb idejét futottam – de nem is ezért volt igazán jó az egész. Rábeszéltem az unokatestvéreim közül kettőt, hogy ők is induljanak el a versenyen, a többi hozzátartozó meg jött szurkolni. Igazi családi program lett a futásból. Meg nagy közösségi, mert tényleg több mint ezren voltunk a mezőnyben. És aki valaha is volt már hasonló szituációban, tudja, hogy milyen az, amikor a tömeg magával rántja, hogy ha a többiek gyorsítanak, akkor én is magasabb fokozatra kapcsolok.

img_20150425_143712.jpg

Tudom, hogy azok, akik épp a félreállított buszon ültek, és várták, hogy elhaladjon a futók hada, épp nem annyira rajongtak a futóversenyekért. Tudom, hogy igazából legtöbbünknek nem is volt annyira verseny ez, mert hát fogalmam sincs, hányadikként értem célba. Tudom, hogy nem ezen múlik a fittségem, hogy kibírtam-e ezt a 3 kilométert és mennyire gyorsan.

De akkor is: állat jó, hogy megtettem.

Pedig ki gondolta volna…? Pláne 10 évvel ezelőtt. Minden jó, hogy így van, ahogy. 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr657399232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sarics 2015.04.29. 06:26:46

Hát... minden tiszteletem a Tied ;-) én így 38 fele kezdem el a rendszeres mozgást, de egy 3km-es távot, 6km/h sebességgel, 10%-os emlekedőn tudok most nagyjából 27-30 perc alatt teljesíteni (már fogytam 20kg-t!)... de futtni? Még akkor se ha kergetnek ;-)

PH.Plusz 2015.05.01. 20:12:23

@Sarics: látod, korábban én sem gondoltam volna, hogy futkározni fogok, aztán most tessék... soha ne mondd, hogy soha! de nem beszéllek rá a futásra, a fontos az, hogy megtaláld az a mozgásformát, ami Neked a legjobb, amit szívesen csinálsz. a 10%-os emelkedő meg épp elég kihívás ;)

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz