Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

És van már gyereked?

Adekvát kérdés így közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. A társadalmi elvárás szerint illene már legalább két porontyot nevelgetnem, akiket még 35. életévem beöltése előtt világra hoztam. De nem tudok ilyesmivel büszkélkedni. És a gyerekvállalás nem olyan dolog, mint egy utazás megvalósítása, vagy egy diéta elindítása, hogy az ember előre eltervezhetné, hogy akkor következő hónaptól jön az áldott állapot, mert így akarom, kész.

Mégis: ha nőgyógyászati kontrollvizsgálatra megyek, akkor rendszerint megkapom az orvosomtól a kérdést, hogy mikor lesz már gyerekem. Így, némi számonkéréssel a hangjában. Évek óta így megy ez már, talán pont azóta intenzívebben, hogy túlléptem a bűvös 35-ös korhatáron, mégsem tudok rá megfelelően felkészülni. Mármint lelkileg. Hogy ne érezzem úgy, hogy nyilván egy defektes, selejtes nő lehetek, aki nem képes anyává válni.

Pedig az orvosom is tudja, hogy hozzá azért mentem, mert reméltem, hogy meddőségi specialistaként valami biztatót is mondhat ahhoz képest, mint amit még úgy 2007-ben hallottam egy másik doktortól: Abból kell kiindulnunk, hogy magának nem lehet gyereke, a kemoterápia annyira tönkre vágta az ivarszerveit.

És valóban, ehhez a meglehetősen sötéten hangzó kijelentéshez képest optimistán hangzott az újonnan választott nőgyógyászom álláspontja: Két dolgot nem tudhatunk pontosan, hogy egy nőnek mitől lehet gyereke, és hogy mitől nem.

Azért nem tekintettünk el továbbra sem a hendikepjeimtől, mert hát volt ez a fránya kemoterápia, ami meggyógyított ugyan a nyirokrákból, de ölte az egészséges gyorsan osztódó sejtjeimet is, és akkor még ott van a petefészek-cisztákra való hajlamom, volt már két ilyen jellegű műtétem is. A körülmények dacára az orvosom úgy gondolta, hogy a gyerekvállalás esélye nálam sem kizárható, sőt, csak meg kellene próbálni.

Hát ez az. Itt vagyunk, az érzékeny pontnál. Hogy ez szerintem nem olyan, hogy megpróbálom, hátha jó lesz, ha meg nem, hát akkor így jártam. Pláne nem olyan, hogy ha a doktor úr javasolta, hát akkor gyerünk, essünk neki. És főleg: nem véletlenül van ez a dolog úgy kitalálva, hogy csak párban működik. A férfi ugyanúgy kell hozzá, mint a nő. És én úgy gondolnám, hogy nem csak a fogantatáshoz van szükség a férfira, a gyermek nevelése is úgy igazi, ha két szülő van a családban. De vagyunk így ezzel 30 feletti nők néhányan, hogy nehezen találjuk, ki lehetne a másik felünk – vagy a megfelelők nem találnak minket, de ez már egy egész más problematika.

Hamarosan majd megint nőgyógyászhoz kell mennem, egyszerű kontroll és rákszűrés, mert az fontos, rizikócsoportba tartozom a magam daganatos múltjával. És borítékolom, hogy újra előjön majd örökzöld témánk: én és a gyerekvállalás. Mondtam már a doktor úrnak, hogy ha bemutat esetleg a gyermek apjának, akkor akár készséggel jövök hozzá legközelebb ultrahangvizsgálatra is, de azért ez nem ilyen egyszerű. Mire ő félig viccesen, félig komolyan megjegyezte: ne várjak sokat a férfiaktól.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy egyszerűen nincs szerencsém a nőgyógyászokkal. Volt már olyan, aki félrediagnosztizált, meg olyan, akiből alig lehetett kihúzni, hogy mégis mi történt a műtétem alatt, és olyan, aki megtette azt a bizonyos fenti kijelentést. Az aktuális orvosról évekig úgy vélekedtem, hogy végre, megtaláltam az igazit. Mikorra megérett volna bennem, hogy talán mégsem szeretnék ilyen kérdéseket hallani egy kontrollnál, hogy mikor lesz már gyerekem, bejött még egy petefészekciszta, újabb műtét, és nem akartam pont akkor orvost váltani. Hát így maradtam. És most már még nehezebb elhinnem, hogy van igazi. Legalább nőgyógyászból.)

Ha sokat várok a férfiaktól, ha nem, az nem lehet elég, hogy én elhatározom, hogy márpedig anya leszek, mielőtt betöltöm a 40-et. Akármennyire is jól mutat a karomban az unokatestvérem kisfia, vagy értetem meg magam jól a barátnőim gyerekeivel, nem érzem azt, hogy én ezt most már minden áron akarom. Mert ehhez az kellene, hogy valakivel együtt érezzem így. És az erre megfelelő partnert nem katalógusból rendeli az ember – általános igény ugyan volna rá, egyre inkább úgy tűnik. De én sem rakhatok táblát a nyakamba: „38 éves vagyok és apát keresek a még meg sem született gyermekemnek.” Mert egyrészt nem keresek kétségbeesve, jöjjön, ha jönnie kell. Másrészt ugyebár nem tudhatom, hogy én lehetek-e még egyáltalán anya- De ahogy korábban sem akartam, most sem szeretnék egy visszaszámláló órát pörgettetni a fejemben, ami netán már túl is szaladt a végső figyelmeztető ponton.

Pedig a napokban hallottam olyasmiről, hogy létezik olyan vizsgálat, ami egy bizonyos hormon szintjéből megállapítja, hogy meddig lehet még fogamzóképes egy nő. És? Ha most tudnám, hogy még 1,5 évig, akkor jobb lenne? Előrevinne? Vagy akarnék azzal szembesülni, hogy már most sem tudnék gyereket szülni?

Holott illene. A statisztikai adatokat is rontom, hogy nem vállaltam még gyereket. Elfogy a nemzet, mert egyre kevesebben szülnek és egyre később. Megírta az újság – még tavaly. (Heti Válasz, 2014. június 2. - Pánikriadó a 35 év felettieknél.) De nekem jobban tetszett az a cikk, ami reakcióként született erre, a Feminfo blogban. (Feminfo, 2014. június 3., Pánikriadó! Nehogy elfelejtsek szülni!)  Amelyik felvetette, hogy attól, hogy a harmincas, gyermektelen nők nyakába varrják a felelősséget, nem lesz nekik egyszerűbb, sőt. Nem lehet véletlen, hogy a Feminfo posztját ezidáig 9463-an osztották meg a Facebookon. A cikk legfőbb megállapítását az orvosomnak is beidéztem a legutóbbi vizsgálatnál: Nem a nők vállalnak gyereket, hanem a párok.

A blogposztot akkor elküldtem e-mailben a nőgyógyászomnak, hátha férfiként kicsit jobban érti majd a 30-as, egyelőre gyermektelen páciensei lelkivilágát. Csak aztán eszembe jutott, hogy ő mondta: ne várjak túl sokat a férfiaktól… 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr757307324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kisQtya 2015.03.28. 20:12:00

Sem bántani, sem kioktatni nem akarom a poszterinát, de ez naivság. Onnan tudom, hogy én is ilyen naiv voltam.

A nő magának szül gyereket és maga neveli fel. Szerencsés esetben majd talál hozzá egy rendes társat.

Sarics 2015.03.29. 20:08:09

Nagyon kemény... Férfi fajtársaim ismeretében igazat kell adnom Neked. De kedves kisQtya: Neked viszont nem. Nekem pont a kemo miatt nem lehet gyerekem, az első házasságom ebbe ment tönkre. Illetve abba, hogy még donorral sem esett teherbe a feleségem, mert azért is én voltam a hibás (b*szódjon meg ezért a kijelentésért). A második feleségemmel elsőre összejött a baba... Én akartam, én is akartam - nem reprodukciós céllal, mert az ugye nem lehet, hanem látni és része lenni egy másik életnek... Tanítani, nevelni, együtt jászani, bizalmat építeni, beszélgetni - de ami a legfontosabb: szeretni feltétel nélkül...

Almandin 2015.03.30. 23:51:48

Nekem az a kérdésem: mi köze az orvosnak ahhoz, hogy valaki akar-e szülni? Szerintem semmi. Nincs joga senkinek előírni a rendelőben, mit kezdjen az életével. Másrészt a pánikriadó sem mindenkinél kapcsol be. Lehet fordított is a helyzet (sok gyermektelen év után csökkenhet is a gyermekvállalási kedv is különböző okokból).
Érdekes, a férfiakat kevésbé nyomasztják ezzel. Pedig a fogantatáshoz ők is szükségesek. Minden gyereknek van apja is az anyja mellett.

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz