Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

Bajban ismerszik meg a barát // Naplórészletek

Előkerestem a régi naplómat. Pontosabban azt, amit kézzel írtam, onnantól, hogy a betegségem tudatában rám tört az íráskényszer. Vannak dolgok, amikre anélkül is pontosan emlékszem, hogy fellapoznám az emlékeket. És vannak olyanok, amiket meg pont a papírra vetett sorok segítenek előhívni – ha kellemesek, ha nem.

Ami mindenképpen a kellemes élmények, és az abszolút pozitív felismerések közé sorolandó: azok a barátok és ismerősök, akiket emlegetek a 10 évvel ezelőtti jegyzetekben, ma is itt vannak körülöttem – többé-kevésbé. Mert hát a barátaim! Akikre számíthatok, jóban-rosszban.

És a betegség már csak olyan, hogy rámutat, kikre számíthat az ember. Kik azok, akik megérzik, mire van épp szükség. Kik adnak plusz energiát a gyógyuláshoz.

Ez a felismerés, hogy tudniillik bajban ismerszik meg a barát, meg az ellenség, meg úgy egyáltalán az emberek embersége, ez végigkísért az egész betegségesdi alatt, és lesz majd még mit írnom róla, egész biztosan. Most álljon itt néhány idézet a naplóból, ami visszaadja azt, hogy hogyan is éltük meg azokat a napokat.

Például úgy, hogy egyre több mindenkivel közölni kellett hivatalos módon is, hogy ez van, daganatos beteg lettem, és kemoterápiát fogok kapni, és széles skálán mozgott az, hogy ki hogy reagált:

… ma épp a nőgyógyászommal közöltem a hírt. Azt hiszem, talán meglepte, hogy bár tudom, mivel kell szembenéznem, nem látott rajtam kétségbeesést. Ő próbált lefesteni egy olyan eshetőséget, hogy a végleges szövettani vizsgálat talán más eredményre jut, hiszen más leletek meg nem utalnak daganat jelenlétére. Igen, ezt én is szeretném hinni. De akkor miért mondta volna azt Bátai doktor, hogy a diagnózis Hodgkin-kór, a megoldás pedig a kemoterápia? Miért mondana ilyen súlyos dolgokat, ha nem lenne biztos benne? Pedig tény: nem érzem magam betegnek.

2015-03-24_00_05_19.jpg

 

Megörökítettem azt is, ahogy a barátok, ismerősök, rokonok megtudták tőlem a hírt:

… Mariann és Csilla még a sokk napján látogatóba jöttek – nyilván nem sejtették még akkor, hogy nem épp vidám hírekkel fogadom őket. De meg tudtak nevettetni, és ez sokat jelentett nekem. Mariann különösen aggódhatott értem, mert másnap is eljött, aztán meg felhívott. És ez most jó, mert azt az érzést erősíti bennem, hogy vannak körülöttem olyan emberek, akikre számíthatok.

… Gergő néhány másodpercig csak meredt rám és csodálkozott, hogy röviddel azután, hogy magam értesültem a tényről, képes voltam beszélni róla. Másnapra hozott egy tájékoztatót a búzafűléről, ami állítólag megöli a rákos sejteket.

… Brigire a frászt hoztam, mert elolvastattam vele az előző oldalakat, így próbáltam tudatni vele, mi a helyzet. Azt mondta, hogy soha többet nem akar beleolvasni ebbe a füzetbe. Inkább palacsintát sütött nekem.

… Ibi a döbbenettől meg sem tudott szólalni, csak nagyokat hallgatott a vonal túloldalán, és azt mondta , hogy ha tehetné, most ölbe venne, és addig ringatna, amíg meg nem gyógyulok.

… Keresztanyám aggódó SMS-t küldött Berlinből, s csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor majd 40 percet beszélt velem telefonon, és saját maga győződött meg róla, hogy nem zuhantam magamba.

… A főnököm különösebben reakciómentes maradt, de megígérte, hogy dolgozhatok majd, és nem terhel túl stresszes feladatokkal.

 

Aztán volt ott néhány vizsgálat, például a mellkas és hasi CT, de túléltem:

 … ugyanis beutaló felmutatása nélkül nem akartak fogadni, hiába volt időpontom. Nagy nehezen szereztem egyet az osztályról, de utána még jó darabig ügyet sem vetettek rám. Aztán meg hasi CT-t akartak csinálni, de közöltem, hogy én ebédeltem, mert nem mondták, hogy nem szabad. Végül azt hiszem, hogy az orvos jóindulatán múlhatott, hogy beleegyezett a mellkasfelvételbe. Kata, a gyakornokunk elkísért a kórházba és milyen jó volt, hogy volt mellettem valaki. Mivel hozta a laptopját is, figyelemelterelésként még dolgoztunk is egy kicsit…

… a hasi CT-vizsgálat több mint két órán át tartott, mivel azt a bizonyos gumibogyószörp-szerű folyadékot jó 70-80 percig kellett iszogatni, és aztán még fél órát várakozni. Az íze? Ne is beszéljünk róla… Egy pohárral felhajtottam úgy, hogy azt gondoltam, tűrhető. A második már nem esett jól. A harmadik után egyáltalán nem kívántam volna többet. És kb. hét pohárral kellett lenyomnom összesen. 10 percenként 2 dl. A CT-t most nem a libanoni csinálta, de a folyosón összefutottunk vele és felajánlotta, hogy majd utánanéz a leleteimnek, még a telefonszámomat is felírta.

 2015-03-24_00_07_30.jpg

 

És azért volt példa arra is, hogy már az elején sikerült kiiktatni az állandó betegségtudatot:

… Brigi szerint én nem is vagyok beteg. Ő érzi, azt mondja. Lehet, hogy csak azért mondja, mert nem gondolja, hogy az, aki alig egy hete értesült a rosszindulatú daganatáról és épp túlesett egy CT-vizsgálaton, vígan táncikál a konyhában a Jazz+Az zenéjére. De hát épp olyan kedvem volt…

 

… folyt. köv. … 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr587299229

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sarics 2015.03.29. 19:57:36

Az én barátaim (és én is) olyan fiatalok voltunk, hogy nem is tudták felfogni. 18 éves voltam már, de a "felnőttek" előttem nem beszéltek róla...

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz