Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

Csaba története

Arra kértem az első posztban bő egy hónapja a T. Olvasóközönséget, hogy ha valaki úgy gondolja, hogy megosztaná itt, a blog hasábjain másokkal saját az enyémhez hasonló történetét, jelentkezzen bátran - szeretném összegyűjteni őket. Főleg, mert ezek adhatnak leginkább erőt mindazoknak, akik épp kemény küzdelmet folytatnak valamilyen betegséggel. Vagy csak rávezethetik az eddig világéletükben makkegészséges olvasókat, hogy mekkora érték is az, ha testünkben-lelkünkben minden rendben van. 

Csaba pár napja e-mailt küldött nekem, benne az ő történetével. 20 éve már, hogy ő is találkozott a nyirokrákkal, de ahogy megtudtam tőle, most először írta ki magából ilyen részletességgel az akkor megélteket. Felfedeztem benne sok-sok hasonlóságot a saját emlékképeimmel, de nem ez volt az egyetlen ok, amiért megérintett. Bátor, hosszú, komoly, és tanulságos írás következik. 

Köszönöm Csabának, hogy bevállalta, minden tiszteletem az övé, és kitüntetésnek érzem, ha hozzájárulhattam ahhoz, hogy ő is megossza történetét. Remélem, érkeznek még hasonló levelek. Ide.

Nagyjából 1 hónappal ezelőtt találtam rá a blogra, olvastam a bejegyzéseket rajta, és akkor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, megírom az én történetemet is. Meg is osztottam a blog első posztját a Facebookon, döngettem a mellemet, hogy „na majd én is leírom” - de aztán nem írtam le. Mert nem olyan egyszerű leírni ezeket nekem. Nem olyan egyszerű beszélni róla; nem, nem olyan felszínesen, hümmögve, bólogatva „igen, igen, rákos voltam”, hanem úgy tényleg mélyére nézve, felkavarva az összes sarat és mindent, ami már azóta rápakolódott.

Mert rápakolódott, ülepedett, sajnos talán el is fedve a lényeget az egészből. De a változás jó barátom, és úgy döntöttem megint változni, és változtatni fogok, és azzal kezdem, hogy igazából beszélek róla, milyen volt hallani azt a mondatot. Amit elmesélek 1995 és 1997 között történt, ennek megfelelően kezelendőek a helyszínek, körülmények (se mobil, se internet), és a gyógykezelés is, ami azóta rengeteget fejlődött.

Sosem voltam egészséges ember, immunrendszerem már kisgyerek korom óta nem volt a helyzet magaslatán. „Nehéz szülés volt”, 48 órás vajúdás, rengeteg fájdalom és szenvedés – ezt szokta Édesanyám mesélni. Nem szoptatott, mert nem tudott, és meg másfél éves koromra már több kórházat is megjártam. Névről ismert a háziorvos, aki akkor még házhoz járt tényleg (70-es évek vége), Anthony doktornak hívták, ő pedig engem Csaba vezérnek. Valahol itt indult a dolog szerintem, bár az örökös ok-kutatásomnak ez csak az egyik eredménye.

Nagyjából 17 éves lehettem, balhés, kövér (még fogyókúra táborban is voltam), örökké hazudó-ferdítő-nagyotmondó és emellett még iskolakerülő kamasz – nem a szülők álma. Sokat hiányoztam az iskolából, alig engedtek érettségizni miatta, de nem az eszemmel volt a baj. Az a fajta ember vagyok, akiről azt mondták a tanárai, hogy a „legjobb képességű, intelligens, tehetséges – de...”. Valahogy mindig csak azt csináltam, amihez kedvem volt – másra rávenni nem nagyon tudtak. Korán önálló lettem, 6 évesen már egyedül jártam az iskolába 1-2 hónap után, nem féltettek, hanem elvárták az önállóságot tőlem.

Könyvből és kazettáról sajátítottam el az Agykontrollt, addigra 4 éve minden este meditáltam (Vangelis – Blade Runner filmzenére), és azt képzeltem, hogy uralni tudok egyfajta sötét energiát, vagy sötét erőt, és a meditáció során is arra fókuszáltam, hogy ebből az általam sötét erőnek nevezett valamiből hatalmasat tudjak meríteni, feltöltődjek belőle. Ennek megvolt a következménye is, a pozitív érzések elkoptak belőlem, gyűlöltem az embereket, lenéztem őket, sőt, volt, hogy egyszerűen halandónak neveztem őket, és azt gondoltam, uralkodom felettük (ezek egy 17 éves kamasz gondolatai, átlagosnál nagyobb fantáziával). Ez lehetett a másik dolog, ami miatt bekövetkezhetett ez az egész.

 

Ha valamikor beteg lettem az életem során, az mindig először a nyakamon látszódott meg, a nyirokcsomóim a nyakamon elképesztően be tudtak durranni. Így volt ez akkor is, de valamilyen különleges vírus volt, amivel szembetalálkoztam. Először egy Influenza C. Nehezen gyógyultam belőle, amikor az orvos mondta, nem is nagyon figyeltem, mert örültem, hogy lóghatok az iskolából „hivatalosan”. Azonban a nyakamon a nyirokcsomók (és főleg egy nagyobb), nem akart visszahúzódni rendesen, ezért Édesanyám erőltetésére folyamatosan visszajártam a háziorvoshoz, aki szintén nem hagyta annyiban a dolgot. Tulajdonképpen nekik kettőjüknek köszönhetem, hogy észrevették a betegségemet, mert én nem éreztem semmi extrát, nem foglalkoztam vele, nem voltam rosszul, vagy rosszabbul. Sajnos nem emlékszem a XVI. kerület, Centenáriumi Sétányon lévő háziorvos nevére, de ahogy keresgettem a neten, mintha dr. Pintér Katalin neve ugrana be. Elküldtek a Szent László kórházba gégészetre, röntgenre, ultrahangra, és még sok olyan vizsgálatra, amikre nem szívesen emlékszem. Egyszer a gégészeten olyan szinten kihúzták a nyelvemet, hogy utána hetekig fájt.

Száz szónak is egy a vége, a diagnózis egy újabb vírus volt: Epstein Barr vírus antitesteket találtak a szervezetemben, ami azt jelentette (jelenthette), hogy átestem egy Pfeiffer-féle mirigylázon (Mononucleosis az orvosszakmai fedőneve). Azt írják fáradékonyságot, lázat, duzzadt nyirokcsomókat okozhat – sőt, még akár tartós rosszkedv, illetve depresszió is kialakulhat. Az elsők megvoltak – bár nem voltam fáradékony, az utóbbiakat meg a kamaszkornak tudtam be, tehát nem aggódtam. Kezelés nincs rá, magától gyógyul – a nyirokcsomók, és a vérkép csak nagyon sokára javulnak meg. A háziorvosom nem nagyon akarta feladni 2-3 hónap után, viszont Kistarcsára költöztünk, és új doktornőhöz kerültem, Dr. László Líviához. Miután áttanulmányozta a nem kevés orvosi leletemet, és az előző háziorvosom feljegyzéseit, és a nyakamon lévő nyirokcsomó még mindig lúdtojás nagyságú volt – elküldött a kistarcsai kórházba, egy biopsziára. Rutindologként fogtam fel, gondoltam mekkora dolog lesz már a nyakamon egy vágással élni – még örültem is neki (na ja). Befeküdtem, akkor már 18 éves voltam, és vártam a műtétre. Fél éve dohányoztam akkor már, és az bosszantott a legjobban, hogy nem gyújthattam rá a műtét előtt. Felfeküdtem az asztalra, 8 vagy 9 érzéstelenítőt toltak belém, és végighallgattam, ahogy nyiszálják a nyakamat. Ott és akkor, meg még utána is érdekesnek tűnt az egész beavatkozás, de valami megváltozott. Úgy éreztem, hogy elfogyott az energiám. Naponta kb. 18-20 órát aludtam, ha elmentem egy kiló kenyérért, utána 3-4 órát aludnom kellett, és állandóan lázas voltam: marékszám zabáltam a lázcsillapítókat. A 40 fokos láz sem volt ritka.

Eltelt két hét, és meglett a szövettani vizsgálat eredménye. Ide eljött velem Édesanyám is, meg még előtte egy-két vizsgálatra, de az egészet egyedül csináltam végig (azaz részben, de erről majd később). Azt tudni kell, hogy ekkor egy ultrahang vizsgálatra majdnem 6 órát kellett a helyszínen várni, CT-re pedig olyan várólista volt, amilyet még a világ nem látott. A szövettan eredményére nem emlékszem, nem emlékszem mit mondott az orvos, csak arra, hogy Édesanyám összeomlott, úgy támogattam őt haza, én meg fáradt és álmos voltam, és azt tudtam, hogy a Szent László Kórház Haematológiájára kellett mennünk, dr. Fekete Sándorhoz. Valahogy azt éreztem, hogy azzal, hogy felnyitották a nyakamat, és a nyirokrendszert, mintha kiengedtek volna valamit onnan, ami miatt egyre gyengébb vagyok, egyre álmosabb, és egyre kevesebb az energiám. Találkoztunk 1-2 nap múlva Fekete doktorral, aki végighallgatott, megnézte a leleteket, elküldött CT-re, és elmondta, hogy a szövettani vizsgálat szerint komoly a baj, de majd a CT alapján tud pontosat mondani. Elmentem CT-re, ahol egy lila színű cuccot adtak be nekem (miután megitattak velem 1-2 liter ánizsos vizet), amitől 1 perc alatt 40,5 fokos lázam lett. Mire vége lett a vizsgálatnak, addigra rendbe jöttem, de alig tudtam hazamenni BKV-val.

Mikor visszamentünk az eredményekkel Fekete doktorhoz, egy igen őszinte beszélgetésünk volt. Elmondta pontosan, hogy ez egy olyan betegség, aminek a végeredménye az, hogy annyi energiánk sem marad, hogy a szívünk dobogjon. Elmondta, hogy jól gyógyítható, de pontosan be kell tartani az orvosi utasításokat. Elmondta, hogy amit kapni fogok, az kemoterápia, ami tulajdonképpen méreg, és pontosan ugyanolyan hatással van a „jó” sejtekre is, mint a „rosszakra”. Elmondta, hogy mivel 18 éves vagyok, és nincs családom, el kell mennem a Bolgárkertész utcába, és ott mintát kell adnom, hogyha valaha gyereket szeretnénk – bár nem biztos, hogy elpusztulnak a spermiumok, de jobb tutira menni (hogy mekkorát tévedett...). Elmondta, hogy még éppen megfelelő stádiumban kapták el, mivel a CT szerint csak a nyaki nyirokcsomókban mutatható ki. „Ön rákos. A betegsége latin neve morbus hodgkin, magyarul Hodgkin kór. Ez nem egy tumor, amit ki lehet venni, vagy meg lehet műteni, az egész a vérében, a nyirokrendszerében van. Egyelőre csak a nyaki nyirokcsomókban látható a CT vizsgálatok alapján, ezért még időben vagyunk. Kezelőorvosa dr. Lueff Sándor lesz, jövő héttől minden második szerdán 8 órától várjuk kemoterápiás kezelésre”.

BAMM. Egyenes beszéd. Hazamentünk. Este nem tudtam aludni. Nyirokrendszer? A szervezet energiarendszere? Akkor minek meditáltam annyit az energia miatt? Akkor most meg fogok halni (így kijelentő módban). Éppen elkezdtem számolni, hányan lesznek ott a temetésemen, amikor történt valami. Nem tudom elmondani mi történt, de egy olyan katarzis-féle. Megváltozott egy csapásra minden. Persze hazaérkezésünk után volt otthon nagy sírás-rívás, protézis-csattogtatás a szüleim között, meg elmondták a 14 éves testvéremnek is, de más nem volt. Apám sosem vette tudomásul a dolgot, de egyúttal nem is foglalkozott vele úgy, hogy beszéltünk volna róla (a „hogy vagy” kérdéseket nem is lehet ide sorolni). Persze a testvérem nem tudott mit kezdeni vele, mint ahogyan senki más sem. Én sem. De akkor este, a katarzis után minden megváltozott.

 

SOHASEM gondoltam többet a halálra, és mind a mai napig egész egyszerűen képtelen vagyok rá gondolni. Nem „nem jut eszembe”, nem „nem foglalkozom vele”, hanem mind a mai napig képtelen vagyok arra gondolni, hogy meghalhatok. Nem félek a haláltól egyáltalán, bevállalósnak tartom magam, de mintha fizikai képtelenség lenne az, hogy ez az eszembe jusson, vagy rágondoljak – pedig nem is tettem érte semmit. Édesanyám egy csomó akkoriban (20 éve) kapható kiegészítőt vett (Béres csepp, valami króm tartalmú másik cucc), de a Béres cseppen kívül nem vettem be mást sosem.

Hirtelen szép lett a világ. Másnap reggel a lépcsőn ültem és a napfelkeltében gyönyörködtem, és azon gondolkoztam, hogy vajon tegnap is ugyanolyan szép volt ez? Miért nem tűnt ez fel akkor? Minden színes volt, élettel teli, gyönyörű és káprázatos. Lelassult minden körülöttem, szinte láttam az életet, ahogy kezdődött, és ahogy végződött az apró bogarakban, és más élőlényekben, vagy akár a természetben. Fantasztikus felismerés volt, köszönöm életnek és az Úrnak, amiért akkor és ott utat mutatott. Nem lettem mélyen vallásos, mert a hitemmel sosem volt gondom. Nem tartozom egyik egyházhoz sem, és nem követek semmilyen gurut, vagy valódinak mondott istent. Én akkor úgy fogalmaztam meg magamban, hogy rendbe tettem a dolgaimat az Úrnál.

Elmentem az első kezelésre. Sokan jöttek aznap, lemértek, vérvétel, röntgen, ultrahang, manuális  nyakvizsgálat Lueff doktor által – ezek kellettek a kemoterápia pontos dózisának megállapításához, illetve egyfajta diagnosztika volt az aktuális állapotról. Befeküdtem. Jöttek, hoztak egy tálcányi üveget és zacskót (infúziókat), amiket szépen lassan, egymás után bekötöttek. 7 órán keresztül folyt az első adag, a végére a kezemben az izmok totálisan begörcsöltek. Megkönnyeztem, amikor a végén behajlíthattam, mert addig végig kinyújtva volt a testem mellett. A kezelés után bementem Édesanyámhoz a munkahelyére, jól voltam, nem volt semmi gond. Még a második kezelés után is minden rendben volt, hazamentem gond nélkül, másnap is oké volt minden. De a harmadiktól...

Hazafelé a HÉV-en teljesen rosszul lettem, azt hittem hányni fogok. Szerencsére hazaértem róka nélkül (a kórháztól hazáig 1,5 óra volt BKV-val, plusz 15 perc séta a megállótól hazáig), de ott megint rám jött a hányinger, és az addig simán elfogyasztott kórházi kosztot nem tudtam visszatartani, végigrókáztam az előszobát, és a WC-t is. A WC-n összerogyva saját kínomon röhögve tértem magamhoz, és akkor eszembe jutottak Lueff doktor szavai a hányingerről, és egyéb mellékhatásokról. Mindig Zofran-t írt fel, de soha 1 darabot sem szedtem be belőle. Egyszer próbáltam, de azt is kihánytam.

Másnap reggel a hajam 90%-a a párnán maradt, ezért még aznap leborotváltam az egészet. Kocsink nem volt, ezért Édesanyám az unokatestvéremet kérte meg, hogy kezelések után hozzanak haza. A kezelés után odacsattogtam a telefonkészülékhez, bedobtam az érmét, és hívtam őt, hogy jöhet értem. Kb. 1 óra múlva megjött, és hazavitt. A negyedik és az ötödik kezelésnél teszteltem, hogy úgy jobb-e, hogy ha előtte eszek, vagy ha nem eszek. Nekem az jött be, hogyha előtte ettem, mert akkor legalább volt mit hányni, nemcsak az öklendezés ment. A kezelések után otthon nagyjából 2-3 napig aludtam egy sötét szobában, próbáltam regenerálódni, és valamilyen furcsa nyálkától megszabadulni, amit folyamatosan a gyomrom belső falán éreztem. Egyetlen dolog maradt meg bennem ezen időszak alatt: nagynéném küldött házi szeder/málnaszörpöt, amit szódavízzel, hűtőhidegen meg tudtam inni, és nem is hánytam ki. Ez nyugtatta a szomjúságot, és a gyomornyálkahártyát is.

Valamikor a hatodik-hetedik alkalommal már akkor hányingerem volt, amikor beléptem a kórház területére, ami a 10. alkalomra már fix hányást jelentett. Attól is forgott a gyomrom, ha valaki egy kólásüveget megfordított a szemem láttára, vagy ha a piros (az egyik infúzió színe olyan volt, mint a málnaszörpé), vagy a zöld (kórház fala) egy bizonyos árnyalatát megláttam. A 9. alkalommal allergiás lettem az egyik fertőtlenítő szerre, hazafelé menet a kocsiban ahol a nap ért, ott olyan kiütéseim lettek, hogy 3-4 tubus Fenistil gélt kentem magamra, hogy ne viszkessen, vagy valamennyire visszahúzódjanak – onnantól hosszú ruha, sötétítés az autóban.

A tizedik alkalom volt a legalja lelkileg. Reggel utaztam a HÉV-en a kezelésre, és úgy éreztem magam, mint az önként vágóhídra sétáló háziállat. Néztem az embereket, és azon gondolkoztam, hogy miért én? Miért nem ő, ott a sarokban, vagy a másik az ajtónál? MIÉRT??? De aztán tettem a dolgom, és mentem tovább. Közben elfogytak a vénáim, már alkarba, kézfejbe kaptam a dózist, mert máshova nem tudtak tűt szúrni – ezeket jobban csíptem, mert legalább tudtam mozgatni a kezeimet. A nyakamon a nyirokcsomó is visszament az eredeti méretébe mire eljött az utolsó kezelés ideje: addigra már dr. Király Ágnes kezelt, mert volt valami furcsa ügy a kórházban, ami miatt Lueff doktor nem volt ott. Pedig Lueff doktor végig stabil pont volt nekem ebben, és nem volt túl jó egy másik (még ha kedves is) dokihoz menni. Aztán letelt. Megvolt a 12. ABVD kezelésem is.

Jöttek megint a vizsgálatok (ugyanazok, és ugyanannyi mint az elején), de már rendben voltam. Az elejétől fogva TUDTAM, hogy csak végig kell csinálni. Végigmenni az úton, és élni tovább, hiszen rengeteg dolog vár még rám. Minden eredmény negatív lett – és akkor ott tartottam egy visszaemlékezést. Több mint másfél év ment rá erre az egészre, de túléltem. Körülöttem mindenki életmódot váltott, vegetáriánus lett, abbahagyta a dohányzást és az ivást, megtért satöbbi. Egyik reggel, valamikor a 6-7. kezelés során arra mentem be reggel, hogy a nővérek, és mindenki sír, vagy szomorú. Kérdeztem, mi a baj? „Attila meghalt az éjjel” - volt a válasz. Attila. Egy ugyanolyan gyerekember, mint én, és rajta kívül voltak még mások is, akik meghaltak. Nem tudom, hogy Ők hogy küzdöttek a saját betegségükkel, de biztosan beleadtak mindent, hiszen mi emberek az Életre születtünk. Én csak azt tudom, hogy én ÉLNI akartam. Nem gyötörtek kétségek, soha nem aggódtam azon, vajon hatni fog-e a kezelés, és ahogy már korábban mondtam, a halál sosem tudott beférkőzni a gondolataimba. Én a kemoterápia alatt 2 kilót híztam.

Én nem változtattam az életemen, nem változtattam semmin. A kezelések után onnan tudtam, hogy kezdek jobban lenni, amikor már hányinger nélkül el tudtam szívni egy szál cigit. 18 éves voltam, nekem akkor az élet a BULI volt. Szerdán megkaptam a kemót, péntek reggel/délután elszívtam az első cigit, összekaptam magam, és este elmentem egy buliba, ahol piszkosul berúgtam. 20 Ft-os vörösbort vedeltem kólával, vagy valami égetett szeszt, de soha nem éreztem magam betegnek, vagy áldozatnak. Dolgozni jártam, és a barátaimmal voltam, mert valójában ők voltak azok, akik életben tartottak. Mint mondtam, a családomtól semmilyen támogatást nem kaptam, legalábbis emberi, érzelmi szinten soha. Nem voltak (vagy nem tudtam róla – hiszen az internet akkor éledezett Magyarországon, 1996-ban járunk) önsegítő csoportok, vagy tanács az orvosoktól, hogy mit is tegyek, hova is forduljak, ha lelki támogatás kellene. Persze voltak „jóakarók”, akik csak fárasztottak a jószándékukkal, tanácsaikkal. Ajánlottak csodaszereket, sarlatánokat, talán működő gyógymódokat, elmesélték családi tapasztalatukat, de a szavajárásukból tudtam, hogy fogalmuk sincs, miről beszélnek. Mert ezt az egészet nem lehet elmesélni, csak megélni.

Nekem a barátaim voltak azok, akik mozgásban tartottak, akik folyamatosan mutatták, van miért ÉLNI, van életem, amit élnem KELL – különvélemény nélkül. Majdnem 3 éven keresztül minden szabadidőmet velük töltöttem, játszottunk (szerepjáték), szórakoztunk, és sülve-főve együtt voltunk. Lehet, hogy nekem ez az egész „csak” egy elhatározás volt, és lehet, hogy volt benne egy nagy adag tudatosság, de ezt nem tudom biztosra mondani, csak annyit tudtam, hogy ez így helyes. Akik megvontak maguktól mindent, amit addig szerettek, azok meghaltak, mert elfelejtettek élni, elfelejtették ez élet ízét. Én élni akartam, és akarok a mai napig, nem számítanak a nehézségek. Minden nehézség csak egy lépés, ami előrébb visz az élet, sors, vagy Isten által kijelölt úton, de sohasem akadály.

A 7. kezelés során egy amerikai nő volt a „szobatársam”, aki szintén valamilyen hasonszőrű betegség miatt kapott kezelést, átutazóban. Nem beszéltem túl jól angolul, de amit megértettem, abban benne volt a lényeg. Elmesélte, hogy 5 éve diagnosztizáltak nála valami kórt, amibe elvileg 6 hónapon belül kellett volna belehalnia. Azt gondolta, hogy csomó ideje van még, ezért listát írt, hogy hova szeretne még eljutni, hova is akar elutazni. Eladták mindenüket, és azóta egyfolytában utaznak. 5 éve. 6 hónapot mondtak neki. Nekem ő volt a másik, aki sokat segített – bár ezt akkor még nem tudtam, hiszen azonos állásponton voltunk: élni az életet, élvezni a szépséget, hálát adni a nap minden ajándékáért, és tenni a dolgunkat.

Szerettem volna a jó hosszúra sikeredett történetem végére valami magvasat írni – de nem tudok. Nincs tanácsom, csak annyi, hogy felejtsük el félelmeinket, éljük az életet, és legyünk annyira pozitívak, amennyire csak lehetséges – bár ez megfogadhatatlan. Senkit sem soha meggyanúsítani azzal, hogy nem akar eléggé élni, ezért írtam le úgy az egészet, ahogyan én megéltem. Én a HIT-ben hiszek (egyházmentesen, vagy egyházastul, kinek mi tetszik), mert a HIT életet ment.

Azóta eltelt 20 év, és mostanra eljutottam oda, hogy az utolsó kontroll vizsgálatom 2 éve volt, és nem is aggódom azon, hogy mikor lesz a következő. Ha valaki manapság megkérdezi, milyen volt, vagy milyen érzés volt az egész, akkor azt szoktam mondani: az ellenségemnek se kívánnám, de a legjobb barátomnak is át kellene rajta esnie, mert felnyitja az ember szemét a világra. Az apró szépségekre, és mindenre, amiért a nap végén hálát adhatunk. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr277210459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szkata 2015.02.24. 18:56:08

Aki túlél, az kapott még egy esélyt. De hogy ez miért van, sztem erre nincs recept.
Anno a Kékgolyóban volt egy féléves gyakorlatom egy ott dolgozó pszichológusnőnél. Ő akkor azt mondta, igazságos lenne talán, hogy aki jobban akar élni, vagy optimista, vagy jó ember stb az marad életben, de a sokat látottak bölcsességével azt mondta, ez nincs így. Semmi ilyen törvényszerűség nincs, sőt nagy terhet rak a haldoklókra és hozzátartozóikra, hogy esetleg a hozzáállásuk a hibás, és nem akartak eléggé élni, azért halnak meg.
Szembenézni a halállal meglehet jóval nehezebb, mint elfordulni tőle, mintha nem is létezne. Sajnos ez még nem mindig ment meg tőle. Persze egy kamasznak egyszerűbb hárítani, korából fakadóan is, pláne ha az apja is ezt teszi. De ne jelentsük már ki, hogy ez a túlélés receptje. Lehet neki szerencséje volt, míg az említett Attilának meg nem. Az igazság meg odaát van...

Sarics 2015.02.24. 20:04:39

Ez az én receptem volt ;-), a rám szabott recept. Másnak működik-e, nem tudom. De hogy akkor a világon nem volt senki, akihez fordulhattam volna, az biztos - de diploma, orvosi végzettség ide, vagy oda, ha azt mondja nekem, hogy a tagadás nem megoldás, akkor biztos beleröhögök az arcába :-)

Cocu 2015.02.25. 14:32:40

Keresztanyám is hasonló változáson ment át: a korábbi örök depressziós, lehangolt ember elkezdte értékelni az élet apró örömeit, elengedni a bosszantó dolgokat attól kezdve, h rákkal diagnosztizálták. Neki fél évet mondtak 5,5 évvel ezelőtt. Én nem mondom, h a szemléletváltás tartotta életben (életmódot is váltott, másképp táplálkozik azóta), de ma már csak azt sajnálja, h nem élheti újra az életét ebben a pozitívabb szemléletben.
(sajnos ő nem gyógyult meg, 3 hónapja befejezték a kezelését is - 3-4 hónapot adva neki, de most is örül, ha tud enni egy kicsit, és ízlik az étel, vagy annak, ha süt a Nap, vagy csak annak, hogy még ezt a napot is megérte)
Én igyekszem mások történeteiből merítve változni - kaptam én is egészségügyi problémát, azzal is könnyebb megküzdeni így. :) (ebben a történetben is szerepel, hogy a környezetben is sokan változtattak, ezért vállon is veregetheted magad! :)

PH.Plusz 2015.02.25. 21:44:56

@szkata: ha jól értelmezem, a pszichológusnő sem azt mondta, hogy a pozitív hozzáállás, az élni akarás hátráltatja a gyógyulást - inkább csak azt, hogy a betegség nem válogat. És mi, - mint Csaba és én is - akik voltunk már halálos betegek, a saját magunk által megtapasztaltak miatt is gondolunk egész másként a halálra. És nem jelentjük ki, hogy ez a recept, csupán elmeséljük a mi történetünket. Mert ha csak egy embernek is segíthetünk abban, hogy hinni tudjon a saját gyógyulásában, mert szembesül azzal, hogy vannak sokan, akiknek ez már sikerült, akkor már megérte.
Egyébként meglehet, hogy a pszichológusnő a Kékgolyóból pont ugyanaz, mint akivel én levelet váltottam múlt héten - úgyhogy adtál egy ötletet, hogy újra megkeressem, és megkérjem, fejtse ki a véleményét a kérdéskörről. Amit nekem írt, az alapján azt gondolom, hogy a "pozitívra hangoláshoz" tudna nagyon is hozzájárulni. Én ebben hiszek - de elfogadom, ha Te nem.

PH.Plusz 2015.02.25. 21:46:05

@Cocu: Keresztanyádnak kitartást, és még sok-sok napsütést!

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz