Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

100 nap boldogság

„Tudnál 100 napig folyamatosan boldog lenni?” – ezzel a kérdéssel találja magát szemben az ember, ha 100happydays oldalra téved. Ráadásul magyarul is akár, merthogy létezik a honlapnak magyar verziója is. Kicsit lentebb az is kiderül, hogy az emberek 71%-a elvérzik ebben a kihívásban, nincs elég idejük rá, hogy boldogok legyenek. Furán hangzik, mi? Pedig tényleg időhiányra hivatkozva tesznek le sokan arról, hogy befejezzék a „100 boldog nap”-projektet.

Én egy német ismerősömnek, Rebekkának köszönhetem, hogy a 100hapydays oldalra tévedtem – ő kérdezte meg tőlem egyszer tavaly tavasszal, hogy ismerem-e már ezt a dolgot, mert szerinte teljesen illene hozzám, őt legalábbis mindig mennyire inspirálják a képeim. Ugyanis a feladat az, hogy az ember 100 napon keresztül minden nap posztoljon egy képet, ami kifejezi számára, hogy aznap épp miben találta meg a boldogságot. Az élet apró örömét. És aztán ezzel motiváljon másokat is, de leginkább magát próbálja abba az irányba terelni, hogy észrevegye mindig, minden körülmények között, hogy hol rejlenek a pozitívumok.

Belevágtam – 100 napra főállású „boldogságkutató” lettem.

Ugyan ez még tavaly történt, a tapasztalatok ma is érvényesek, sőt, az egész projektnek jellemzően hosszú távú a hatása. Az Instagramra töltöttem fel a napi boldogság-pillanatképeket, amik sokszor kész montázsok voltak, mert képtelenség volt választani a pozitív történések közül. Figyelemmel kísérte néhány közeli barát, akik tudták, hogy miben sántikálok, néhány távolabbi ismerős, akik egyébként is követtek az Instagramon, és idővel akadt néhány teljesen ismeretlen új követőm is, más országokból, akik szintén megpróbáltak 100 napon keresztül boldognak lenni.

Lehetséges ez? És egyáltalán mire jó ez? Van bármi értelme? A tipikus kételkedő kérdésekre a pontokba szedett tapasztalatok adhatják meg a választ:


1. 100 nap „boldogságkutatás” után még kevésbé gondolom úgy, hogy pontosan definiálni lehetne, mi a boldogság. Mindenkinek más. És jól van ez így.

_mikorcsakegy.jpg

2. Azt gondolom, hogy a boldogság nem egy hosszan tartó állapot, még csak 24 órára sem kivetíthető. Nem lehet mindig a legmagasabb amplitúdón lenni, mindig van kilengés. A fontos az, hogy ha valamiért lentebb ereszkedünk, ne ragadjunk meg azon a szinten, találjunk mindig kapaszkodót, ami elindít felfelé.

3. A „boldogságkutatás” pont arra vezetett rá, hogy nem a tartósság a lényeg, hanem hogy észrevegyük egyáltalán a jót.  A legkisebb jót is. És nevezhetjük akár boldog pillanatnak is – mindegy, hogy színes macaronok megkóstolásáról, egy délutáni szundításról, vagy egy régi baráttal való találkozásról van szó.

4. Nem feltétlen lehet egyetlen képet kiragadni a napból, hogy na, ez volt nekem „A Boldog Pillanat”. Ha a nap volt boldog, – mert hát a projekt neve ez, „100happyday” – akkor az attól volt az, hogy sok szép pillanat volt benne. Én ezért gyártottam sokszor, nagyon sokszor mozaikokat. És már a nap indulásától kezdve képes voltam úgy gondolkodni, mint egy filmrendező: „Most akkor erről a jégkrémről kellene egy fotó a mobillal, mert lehet, hogy ez lesz a nap (egyik) fénypontja?!”

_1_m.jpg

 

5. Nem lehet mindent képben kifejezni. Van olyan, ami fotón nem megörökíthető. Egy hang. Egy illat. Egy mondat. Erre ott az írás – bár ez az én sajátos kiegészítő eszközöm volt,  ahogy teltek a „boldog napok”, egyre inkább.

6. A projekt lényege, hogy másokat is inspiráljunk. Ez nálam eleve korlátozottan teljesülhetett, mert csak nagyon ritkán használtam a központi, #100happydays kulcsszót, de tudok olyan ismerősről, nem egyről, akire hatott az én lelkesedésem – és ez jó.

7. Olykor ránéztem, mit raknak ki mások, akik benne vannak a mókában – rákerestem az Instagramon erre a bizonyos #100happydays kulcsszóra. Megdöbbentő volt látni, hogy kb. 6 kategóriába besorolhatók a képek. Selfie, étel-ital, szép táj, sport, szépségápolás, emberek.  Ennyi kellene a boldogsághoz?

_sok.jpg

8. A projekt célja az is, hogy saját magunk egy változáson menjünk át – oh, hát volt itt fejlődési procedúra, már csak azért is, mert a 100 nap alatt rengeteg minden történt. De talán kimondható, hogy pozitívra hangoltabb lettem. Mert depressziós, vagy pesszimista előtte sem voltam.

9. Felmerült az a kérdés, – másoktól is megkaptam, de én is gondolkodtam rajta – hogy ha mindig csak a jó dolgokat pakolja ki az ember az ismerőseinek, akkor az nem ámítás-e, mert hát nyilván vannak mélypontok is. Voltak. Vannak. Szerintem én eddig sem zártam magamba mindent, ami rossz. Ott volt a korábbi weboldalam, amit a rákból való meggyógyulás után kreáltam, rajta a történetemmel, a kevésbé napos oldallal is, példának okáért. De tény, a projekt elvitt egy olyan irányba, hogy a rólam leginkább csak Facebook-posztokon keresztül infókat begyűjtők azt feltételezték, az én életemben mindig minden totálisan rendben van.

10. Hogy ajánlanám-e másnak ezt az egészet? Oh, hát persze! Egy ideig kifejezetten hiányoztak a naptáremlékeztetők este fél 10-ről, amikor a telefonom jelzett, hogy ne felejtsek majd el posztolni. És jó utólag is belelapozni a pillanatgyűjteménybe, ad némi megerősítést abban, hogy az élet szép, a borús napok után jönnek majd még napsugarasok, és annyi, de annyi dolog várhat még ránk, miért ne tekintenénk bizakodással előre?!

+1 és nem mellesleg igen, végigcsináltam a 100 napot.

most_boldog_vagy.jpg

 

De azon kívül, hogy én rendkívül büszke voltam magamra, hogy lám, a 29%-hoz tartozom, mit nekem időhiány, amit eltervezek, véghez is viszem, maximum virtuális vállveregetéseket kaptam attól a  néhány ismerőstől, aki képben volt a projektet illetően – a „100 nap boldogság’” oldaltól nem jött semmi.

Pedig a regisztrációnál mindenféle adatokat rögzíteni kellett, és mintha olyasmit ígértek volna, hogy ha 100 napig kitartok, a végén a boldog pillanataimról szóló képeskönyvet kapok ajándékba. De lehet, hogy ez csak marketingfogásos metafora volt. Egy e-mailre azért számítottam, hogy legalább valami sablon levélben értesítsenek, hogy nahát, hozzájárultam ahhoz, hogy a 29%-os arány ne legyen kisebb. Ilyen se jött. Semmi. Pedig minden nap beírtam az előre jelentett hashtaget a képekhez…

Ám a lényeg voltaképp mégsem ez, hogy érkezik-e hivatalos plecsni, hanem az életre szóló tapasztalat. A Boldog Pillanatok Képeskönyve pedig bármikor fellapozható. Sőt, újraírható és bővíthető. 

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr597153925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Migmir 2015.02.09. 17:24:36

Ezt én is végig vittem (facebookon külön mappába) volt olyan hogy egy nap nem tettem fel de a következő nap reggelén biztosan. Kifejezetten jó szórakozás de nagy változást nem találtam bár én ezt úgy mondom, hogy régen is megtaláltam a napokban a szépet csak nem fotóztam le.

Érdekesség, hogy van barátom aki a mai napig mondja hogy csináljam tovább mert ő élvezte. Pedig kb 1 éve csináltam.

the.man · http://rivercottagenyomaban.blogspot.com/ 2015.02.09. 20:36:42

nem lenne ilyen "speciális" főnököm akkor az egész életem cukormázas boldogság lenne. Mondjuk nem lenne időm fényképezni, mert ahhoz mindig kamerát kéne magammal hordani. Az meg teher lenne.

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz