Pozitívra Hangoló

Mindenféle arról, ami feltölt, inspirál, meggyógyít

Az én történetem

Ez a szöveg volt olvasható a korábbi weboldalamon, „Az én történetem” címszó alatt. Egy kicsit frissítettem, de ugyanúgy megállja a helyét, mint 2006-ban, amikor íródott:

Míg nem szembesültem azzal, hogy milyen is az, amikor az egészség nem természetes velejáró tényezője az ember életének, hanem keményen meg kell küzdeni érte, szinte csak legyintettem a közhelyesen hangzó mondatra: „Csak az a fontos, hogy egészség legyen!”

28 éves voltam, amikor rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nálam. Egyik nap még azt sem tudtam, hogy létezik nyirokrendszeri rák, még kevésbé hallottam a Hodkgin-limfómáról, másik nap azt kellett hallanom egy egyébként nagyon szimpatikus orvostól, hogy nekem bizony ilyen betegségem van. Mellbevágott, hogy a csudába ne. Ha nem is hittem magam addig sem halhatatlannak, az ember azért mindig úgy gondolja, hogy az ilyen rossz és csúnya dolgok csak másokkal szoktak megtörténni. Sohasem vele és szeretteivel. 2005 márciusában azonban meg kellett világosodjak, hogy de, bizony, engem is érhet baj. Nem is akármilyen.

Sok időt nem adtam magamnak az önsajnálatra, mert arra hamar rájöttem, hogy nem lesz attól jobb nekem, ha kétségbe esem. Rendben, bevallom, az orvosom diagnózis ismertetését, még inkább az ehhez kapcsolódó kezelési tudnivalókat könnyek közt hallgattam végig, s elsírtam magam akkor is, mikor családtagjaimmal, közeli barátnőimmel megosztottam a hírt, hogy rákos vagyok. De aztán belém költözött egy különleges erő, amely (ki)tartást adott és csak azt engedte, hogy bizakodva nézzek előre.

Emlékszem, az IKEA-ban vásároltunk anyukámmal épp, amikor telefonon értesítettek róla, hogy a CT-vizsgálat szerint nem csupán a hónaljamban volt daganat – amit műtéti úton eltávolítottak ugyan -, hanem a hasamban is. Anyukámat én vigasztaltam, mert úgy véltem, hogy akár hol is van daganat, a gyógymód ugyanaz: kemoterápia. Azt pedig végigcsinálom, bármi lesz is, mert csak így lehetek megint egészséges.

teddy_is_sick.jpg

Az első kemoterápiás kezelést vártam. Izgatottan. De nem úgy, mint ahogy a negatív eseményekre készül fel az ember. Inkább úgy várakoztam, mint valami különleges momentumra. Mihamarabb bele akartam vágni, tudni akartam milyen az. A fél év alatt pontos képet alkothattam a kemoterápia mikéntjéről – mégsem sikerült sosem kiismerni annyira, hogy pontosan tudtam volna, hogyan tehetném magam számára elviselhetőbbé. Mit lehet akkor tenni, amikor már nem köt le az olvasás, amikor fáj a karomban minden csepp szerteáramló gyógyszer (vagy inkább méreg?), amikor már akkor is hányingerem van, amikor még rám sem kötötték az infúziót? Ezek a pénteki kezeléses napok kéthetente egyfajta bátorságpróbák voltak: ha kiálltam őket, közelebb kerültem a végcélhoz.

A köztes időszakokban pedig annyi minden történt. Mert egy-egy adag kemoterápia 2-3 napra terített le, utána ismét képes voltam úgy mutatkozni a külvilág számára, mintha minden rendben lenne. Persze parókával a fejemen, néha ínygyulladással a számban, vagy valami egyéb, kevésbé észrevehető nyavalyával. Nem volt célom valamiféle látszat fenntartása, vagy az állapotom eltitkolása. Bárki, aki megkérdezte, hogy hogy vagyok, annak elmondtam őszintén, hogy köszönöm, alapvetően jól, de… Az, hogy parókát viseltem, vagy hogy továbbra is dolgozni jártam, sokkal inkább önös érdekeket szolgáltak: hogy én ne érzékeljem úgy, hogy ez a betegségesdi valami egészen más állapot. Ne bámuljanak meg az utcán, ne tengjek-lengjek tétlenül a lakásban, ne érezzem úgy, hogy valamitől is el vagyok tiltva.

orsi_2005_1.jpg

Ezen az eltiltás dolgon egészen a kezelésem elején elgondolkodtam. Arra jutottam, hogy nincs értelme túl sokat azon agyalnom, hogy mi mindenről kell lemondanom a betegségem következtében, hogy mondjuk elfeledhetem a strandot, a hosszabb nyaralást, néhány szabadtéri programot. Helyette inkább olyan dolgokat próbáltam meg előszedni, amelyeket mindig is fontosnak tartottam volna, de valahogy mégsem annyira, hogy az életem aktív részei legyenek. De így változott a prioritás, ezért vettem egy görkorcsolyát, elkezdtem naplót írni és viszonylagos rendszerességgel énekórára jártam.

A görkorcsolyám köszöni, jól van, igyekszem is tenni róla, hogy ne felejtsem el, hogyan kell gurulni rajta. A naplóírástól sem szakadtam el teljesen – bár nem olyan rendszerességgel írtam, és nem feltétlen a nap történéseiről, de írogattam. Az éneklés jó időre elmaradt ugyan, de egy inspiratív beszélgetésnek köszönhetően úgy másfél éve rá kellett jönnöm, hogy igazából semmi akadálya, hogy folytassam, ha egyszer ez lehet az a tevékenység, amit minden cél nélkül folytatok, csak mert feltölt – mert ilyen meg kell. Tehát újra énekelgetek is.

De nemcsak a görkorcsolyát és az éneklést köszönhetem ennek az időszaknak. Azt is, hogy átértékelődött bennem az egészség megőrzésének a jelentősége. Hogy (idővel) még tudatosabban alakítottam étrendemet és igyekeztem ügyelni a rendszeresebb testmozgásra. Hogy rájöttem, nem szabad feleslegesen rágódnom dolgokon – mert még az is meglehet, hogy pont az ilyen elfojtott rágódások építgetik a rákos sejteket. Hogy az a legjobb, ha megtanulok túllépni bizonyos dolgokon. Hogy megtapasztaltam, kik az igazi barátok. Hogy felismertem, a legtöbb esetben mégis csak magamra számíthatok – s ha már egyszer megvívtam a magam harcát a halálosnak nevezett kórral, akkor jöhet bármi, szembeszállok vele.

20140805_125029.jpg

Nem voltam ám teljesen egyedül. Anyukám, a családom, a barátaim, az orvosom, a kedves nővérek, a pszichológusom mellettem álltak, segíteni igyekeztek. Vannak azonban helyzetek, amelyeket senki más nem tud megérteni, csak aki már átélt hasonlót. Ennek a felismerése szült bennem egyfajta „küldetéstudatot”, hogy szeretnék segíteni mindenkinek, akinek csak lehet, hogy könnyebben vehesse fel a harcot a daganatokkal szemben.

Ha mindezek után megkérdeznéd, hogy de mégis, hogy derült ki, hogy beteg vagyok, miből állt egy kezelés és milyen mellékhatásai voltak vagy éppen azt, hogy mivel telt az a bizonyos fél évem úgy egyáltalán és mik voltak a főbb nehézségei, akkor írj nekem bátran – válaszolni fogok!

A bejegyzés trackback címe:

https://pozitivrahangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr307078419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

varjojenvirta 2015.01.19. 09:12:10

Szia! Volna kedved írni arról, hogy hogyan szántad el magad a kezelés reggelén a kemóra? Egy egészen más betegség miatt egészen más, de fájdalmas és gyötrő kezelést kapok, ráadásul magam injekciózom, és mostanában kezdett igazán lassan és nehezen menni az elszánás:)

PH.Plusz 2015.01.19. 10:39:07

Igen, biztos lesz majd ilyen - de ha időrendben haladok, csak valamikor tavasszal. Ha már hamarabb szeretnéd, akkor írj és válaszolok. pozitivarahangolo @ gmail.com

Pozitívra Hangoló

Az ember akkor tanulja meg értékelni az egészség fontosságát, ha egyszer csak nincs. Magam is így voltam vele - 2005-ben a nyirokrákból sikerült meggyógyulnom. De sikerült! Ez a blog részben visszaemlékezés, de nagyobb részt mégis inspirálás arra, hogy hogyan lehetünk általában jól. Szóval pozitívra hangolni igyekszik. És reményeim szerint segíteni. Mert a gyógyulás után ezt érzem küldetésemnek.

Facebook oldaldoboz