10 évvel ezelőtt – ez lehetett a leggyakoribb szófordulat itt a blogban tavaly. Merthogy vissza-visszaemlékeztem, hogy is volt az 2005-ben, amikor egyszer csak szemben találtam magam a Hodgkin-limfómával, a kemoterápiával, és a cseppent sem kívánt mellékhatásokkal. És pár hete megállapítottam, hogy idén azért is ritkultak a posztok, mert már nem sürgetnek például bizonyos dátumok, amik a gyógyulásom történetével kapcsolódhatnak össze.

Már nyár elején eszembe jutott, hogy ha a 10 éves évforduló tud leginkább írásra késztetni, hát akkor éppenséggel találok ilyen jubileumot erre az évre is. 2006-ban ugyanis két kontrollnál is előfordult, hogy nem negatív lett az eredmény. (Hogy ez a poszt most megíródott, abban szerepe van két lelkes olvasómnak is - akiknek ezúton is köszönöm az inspirációt.)

Az egész úgy kezdődött, hogy a világ legjobb kezelőorvosa alapos akart lenni, és úgy döntött, benevez engem egy PET CT vizsgálatra. Akkoriban ez még egész újnak számított, talán ha 2 ilyen készülék volt az országban, nem is engedtek a közelébe akárkit. Mert éppenséggel bárkinek jól jönne, ha az egész testét egyszerre úgy világítanák át, hogy akár az 1 centiméter körüli elváltozásokat is észlelnék. Na most első körben, 2006 tavaszán, mi azt a választ kaptuk, hogy én erre a vizsgálatra nem vagyok jogosult, esetleg legyek kedves a kasszához járulni, 250 000 forintért készséggel elvégzik. Kicsit vártunk, és a doktorom újra bepróbálkozott, a siker érdekében a beutalót még bővebb magyarázatokkal látta el. Nem hiába, időpontot kaptunk június elejére.

Az Amerikai útra vártak a vizsgálatra, egész más körülmények közé, mint amilyenek mondjuk korábban a Szabolcs utcában a CT-vizsgálatnál fogadtak. Mintha már a várótermen látszana, hogy ez itt kérem high-tech, lehet ámulatba esni. Én inkább attól estem ámulatba, hogy mennyi macerával jár az egész. Az, hogy 6 órával a vizsgálat előtt már nem lehet enni, nem is annyira újdonság, az ilyesmim egy hasi ultrahangnál is főszabály. Az meg inkább az alaposságra utal, hogy még mielőtt bedugnának bármi ketyerébe, kikérdeznek a fizikális állapotomról, a vélt vagy valós tüneteimről, vérnyomást, pulzust és vércukorszintet mérnek. De aztán jön egy injekció, valami módosított cukormolekulát,  juttatnak a szervezetbe, mert ez hivatott felismerni, hogy ha valami nincs rendjén. Ez olyan, mint a kontrasztanyag az MR-nél, vagy a CT-nél, mondhatnánk – és tényleg, de a jelentős különbség, hogy nem hat ám csak úgy, azonnal. 60 percig nyugalmi állapotban kell leledzeni, amihez biztosítottak állítható háttámlás-lábtámaszos bőrfoteleket, de kaptam olyan utasítást, hogy nem szabad zenét hallgatni vagy olvasni se, mert az is befolyásolja a felszívódást.  Szuper, 60 percig próbáljon nyugodtnak maradni az ember egy vizsgálaton, ahol éppen azt keresik, van-e benne daganat, mindezt úgy, hogy sehogy nem terelheti el a figyelmét. Egy gumibogyószörpöt kellett azért kortyolgatni a pihengetés közben, ha jól emlékszem. (A vizsgálat mikéntjéről itt egy szakmaibb leírás, mint az enyém.)

Ezután jön a rakéta – igen, így hívok mindenféle csodabonyolult ketyerét, aminek a működését nem értem ugyan, de azt nagyon tudom, hogy pont a daganatok vadászatára szakosodtak. Szóval a rakétában fekvés már egészen hasonlatos az összes többi vizsgálathoz: előjöhet némi klausztrofób érzés, lehet magunkban énekelni vagy szavalni, hogy gyorsabban teljen az idő.

A bonyodalmak mégis inkább ott kezdődtek, amikor visszamentem a leletért. Klassz brandingelt dossziéban átadták, majd utamra bocsátottak. Persze beleolvastam, még ott a kórházban. Ki ne lenne kíváncsi a verdiktre? Annyit érteni véltem, hogy nem lehet minden frankó, ha centiméterekről, meg recidiváról van benne szó. Visszamentem, hogy szeretnék egy orvossal beszélni, aki elmagyarázza nekem, mi mit jelent.

Készséggel kerítettek nekem egy orvost, aki minden bizonnyal csak a kórképek feltárásával van elfoglalva naphosszat, pácienssel ritkán találkozik. Ugyanis úgy beszélt a leletben foglalt dolgokról, mintha arról kérdezném, másnap vajon fog-e esni az eső.

- Mi az esélye, hogy az a megnagyobbodott nyirokcsomó, amit a nyakamban találtak, az egy daganat?

- Egy volt hodgkinosnál? Elég nagy.

Még jó, hogy Brigi barátnőm elkísért, így volt, aki támogasson a lépcsőházban, mert hát kissé kába lettem ettől a hírtől.

A kezelőorvosommal nem is tudtunk azonnal konzultálni az eredményről. Ő is meglepődött attól, amit a papíron olvasott. Az általános állapotomat, az alkalmazott terápiát, és mindenféle körülményt figyelembe véve ő úgy gondolta, hogy nem is olyan biztos, hogy az egy daganat, ő nem bántana, várjunk.

Hálás voltam azért, hogy nem fogtunk mindjárt valami drasztikusabb kezelésbe, különösen mert azt világossá tette: ha baj van, akkor a már megismert kemoterápia Rémusz bácsi meséibe illik ahhoz képest, aminek jönnie kell. Akkor elég valószínűleg csontvelő-transzplantációt kell alkalmazni, és 2 hetekre befeküdni a kórházba, steril környezetbe, de ha épp kiengednének, akkor sem lehetne csak úgy élni bele a világba, szigorú szabályokat kellene betartani.

Valamikor régebben nagy kedvencem volt egy Chris Rea szám, és egy angolos évfolyamtársnőtől megtudtam, hogy a címe – Between the devil and the deep blue sea – nem ám ördögre és mély kék tengerre utal, hanem egy kifejezés: kétségek között lenni. Dilemmázni két dolog között. Mint például egészséges vagy beteg? Ez az állapot jellemezte a nyaramat 2006-ban.

Daganat van bennem? Megint? Hát de nem volt elég a kemoterápia? És főleg a saját akaratom? Mi kell még?

Tényleg kezdtem hitehagyottá válni, nehéz volt fogódzót találni, hogy ugyan mi fog kirángatni ezúttal ebből a gödörből. Most nem tudott egyik napról a másikra belém költözni az a különleges erő, ami 2005 márciusában, a diagnózis ismertetésekor megtalált. Kétségeim támadtak, hogy egyáltalán használt-e bármit is, ha most megint daganattal fenyegetnek. Mindent bevetettem volna, csak ne kelljen a durvának hangzó terápiáig eljutni – de leginkább azért, hogy derüljön már ki, hogy minden rendben. Még egy prána-nadi tanfolyamot is elvégeztem, ezen ne múljon, áramoljon az energia bennem, annyian mondták, hogy majd az segít, hogy rábólintottam.

Közben volt ultrahangos vizsgálat, kétszer is, készült biopszia, aminek negatív lett az eredménye – na de mert az csak az éppen kiszippantott sejteket vizsgálja, nem állítható teljese bizonyossággal, hogy ha az negatív, akkor betegség sincs.

És hogy még egy csavar legyen a történetben: még a fránya PET CT-vizsgálat előtt néhány héttel kiderült, hogy nem maradhatok akkori munkahelyemen, ezért nyáron épp a felmentési időmet töltöttem. Na most tegye fel a kezét, aki próbált már úgy munkát keresni, hogy közben azt várja, hogy megállapítsák, van-e benne daganat…  Úgy kezdjek neki valami újnak, hogy jeleznem kell, bocs, de lehet, hogy fél évre kivonnak a forgalomból, de azért csak vegyetek fel, jó munkaerő leszek? Nem is haladt előre a dolog.

Ősz közepe volt már, mikor a doktorom újabb PET CT-t javasolt, mert addig ugyan semmi nem igazolta, hogy ami ott a nyakamban van, az egy daganat, de mert el nem tűnt, muszáj volt utánajárni. Akkoriban találtam végre munkát, és kezdtem dolgozni. Novemberben jött hát az újabb rakétás űrutazás.

Ezúttal eszem ágában sem volt belenézni a kész leletbe, inkább úgy időzítettem mindent, hogy azonnal a doktoromhoz vihessem a vizsgálat eredményét. Testőrként az előző évben baráttá lett teaboltos Ági is elkísért, és inkább ki is vette a kezemből a borítékot. Aztán együtt fürkésztük Bátai doktor arcát, amíg olvasta az újabb megállapításokat. „A nyaki és retroperitnealis FDG-t halmozó nyirokcsomók az alapbetegség relapsusára utalnak” – ez volt konkrétan az összefoglaló véleményben.

Akkor nincs más hátra, műtét kell – ez lett a döntés. Merthogy még mindig bizonyosságot szeretett volna a doktorom, hogy amit a PET CT talált, az valóban egy szétbombázandó daganat. Sebtében intéződött egy műtétidőpont. 2-3 nap kórházi tartózkodással megúsztam a beavatkozást. Emlékszem, még kábán feküdtem a kórteremben, amikor meglátogatott Risztov Éva, és egy plüsskutyát hozott nekem ajándékba. Ez a kedves gesztus nekem annyira beégett az agyamba, hogy elhatároztam, hogy majd egyszer meghálálom – tavaly került rá sor, mikor születésnapi meglepetésként a Momentán Társulathoz vittem el, akik készséggel impróztak neki egy ünnepi köszöntődalt az előadás közben.hoz 

Majd egy hetet kellett várni még a szövettani eredményre. Határozottan emlékszem rá, hogy épp december 6-a volt, metróval munkába utaztam, amikor Bátai doktor telefonon hívott.

 „Ülsz?” – kérdezte.

„Metrón vagyok, de ülök épp. Miért?”

„Negatív a szövettan! Nincs daganat!”

„Hát ez a legjobb Mikulás ajándék….!”

Szerintem mázsás súlyok kerültek rólam, mire a Klinikák megállótól a Nyugati pályaudvarig értem. Hónapokig tartó kétségek után végre ott volt a bizonyosság: nincs baj. Vaklárma volt az egész. Fél éves kálvária egy megnagyobbodott, gyulladt nyirokcsomó miatt.

A várakozási időszak végére sokat fejlődtem a türelmesség terén, megismertem még néhány nagyon empatikus és szakértő orvost, mint amilyen a nyakamból a galibákat okozó nyirokcsomót eltávolító Helfferich doktor is, és hát lett egy 3-4 centis vágás a nyakamon. Utóbbi a 10 év alatt sokat halványult, már szinte alig látszik – ez is Helfferich doktor szakértelmét dicséri.

Hogy mi a történet tanulsága?

• A PET CT egy szuperérzékeny vizsgálat, ami alapvetően üdvözlendő. Ám pont ezért nem biztos, hogy megnyugtatóan különbséget tesz daganat és gyulladás között. A radiológusok a kórtörténetre hagyatkozva próbálják megállapítani, melyik a valószínűbb. És mit fognak valószínűnek tartani valaki olyannál, akit pár hónapja még kemoterápiával kezeltek?
• Amikor egy vizsgálat után a leletben megjelennek a centiméterek, az érintett hajlamos lehet bepánikolni – nem minden alap nélkül. De. Mint a mellékelt ábra mutatja, a legmodernebb műszer, és a legnagyobb tapasztalattal rendelkező radiológus sem mehet biztosra. Az a szövettani vizsgálat, ami tényleg el tudja dönteni a kérdést, daganattal állunk-e szemben, vagy sem.
• Talán jobb lenne bevezetni azt a rendszert, hogy a páciensek nem maguk veszik át a leletet, hanem az egyből a kezelőorvoshoz kellene, hogy kerüljön, hogy aztán az esetről legfelkészültebb személy a legmegfelelőbb módon ismertethesse, mi is a helyzet. Ehelyett rendszerint az megy, hogy aki csak megkapta a papírját, megpróbálja értelmezni, segítségül hívja a Google-t, az interneten olvasgat mindenféle cikkeket, és már egész súlyos betegséget is diagnosztizál magának, még mielőtt kiderülhetne, hogy például gyulladás vagy daganat okozza a felhajtást.

Kell-e mondanom, hogy 2006 után évekig nem voltam hajlandó PET CT-s kontrollra menni... „Ha most bevállalod, akkor utána két évig békén hagylak, nem kell nagyobb átvilágítás” – végül ez volt a meggyőző mondat, amivel doktorom rádumált, hogy mégis csak erre lenne szükségem. Bevállaltam. Izgultam. Negatív lett.

Tudom, hogy sok esetben nem megúszható. Tudom, hogy tudományos szempontból nagyon is megbízható és előremutató. Tudom, hogy sokaknál pont ez a vizsgálat segít megelőzni valamilyen komolyabb bajt. De ha meghallom a PET CT nevét, nekem ez a tortúra jut eszembe.

Milyen jó, hogy jelen helyzetben elegendő lesz egy ultrahang vizsgálat és egy vérkép. A kontrollhoz épp ma foglaltam időpontot. Mert azért résen kell lenni, 11 év után is.