Megtippelni sem tudom, hányszor meséltem már arról ismerősöknek és ismeretleneknek az elmúlt tíz év alatt, hogy nyirokrákom volt. Más-más terjedelemben, más-más kérdésekre válaszolva, más-más reakciókkal találkozva.

Itt, a blogban is összefoglaltam már a legelején, hogy hogyan is volt ez az én találkozásom a Hodgkin-limfómával és mennyiben lettem más ember tőle. Mert más lettem, ebben biztos vagyok. Sőt, írtam már külön a diagnózisról, a jó orvos megtalálásáról, a kemoterápiáról, a hajhullási mizériáról, és a csodadoktorokról is. És még tervben van annyi minden…

Részletekbe merülve sokféleképpen van még mondanivalóm a témáról, de egy az egyben nehéz jól visszaadni, mik is lehetnek egy ilyen fél éves gyógyulási periódus legfőbb tapasztalásai. Igény sokszor volna rá, ha olyannal találkozom, akinek meglepetésszerű újdonságot jelent az én betegséges-gyógyulásos múltam.

Eszembe jutott, hogy van egy beszélgetés, amihez szívesen visszanyúlnék, hogy teljessé tegyem a képet. Régi már, kilenc éve készült, valamikor 2007 májusában. Az úgy volt, hogy hosszú idő után leültünk dumálni egy régi ismerősömmel, az egyetemről, aki akkor épp rádiós szerkesztőként dolgozott – innen is volt a közelebbi ismeretség, valamikor én is rádiósnak készültem, sőt, voltak is szárnypróbálgatásaim, volt, hogy épp Attila segített kicsit ebben. Szóval nagy-nagy szünet után ott ültünk egymással szemben, és hidegzuhanyként érte, hogy a sablonos „és mi újság veled?” kérdésre nem azt vágtam rá, hogy „minden rendben”. Azt hiszem, visszakérdeztem, hogy akarja-e tényleg tudni, mik is történek velem. Aztán meséltem. Ő pedig egyre többet kérdezett. A bónuszkérdése az volt, hogy elmondanám-e ugyanezt a rádióban is, mikrofon előtt. Nem sokat gondolkodtam, belementem, csináljuk.

( Kép forrása: itt. ) 

Akkoriban volt a Danubius Rádiónak egy ilyen közszolgálatinak nevezett esti sávja, amikor hosszas beszélgetések hangzottak el mindenféle témákban érdekes emberekkel. Na ennek a típusú műsornak lehettem egy este én az alanya. Az interjút ugyan előre rögzítettük, Attila minimálisan vágott is rajta, de adásban teljesen élőnek és életszerűnek tűnt. Sőt. Azóta is az egyik legjobb beszélgetésnek tartom, amit valaha erről a témáról folytattam – ráadásul ezt a nyilvánosságnak szántuk, így az elsődleges célja nem az volt, hogy nekem vagy Attilának adjon sokat az az egy óra.

(Aztán évekkel később egyszer megkeresett egy másik Attila, akivel egy egész másfajta beszélgetésünk volt, szintén rádióinterjúnak szánva – annak az volt a különlegessége, hogy Attila maga is keresztül ment valami hasonlón, mint én, ő is Hodgkin-limfómából gyógyult meg. De majd egyszer még erről is… )

Fogalmam sincs, hogy végül hányan hallgatták a Danubiust azon a bizonyos estén 23 óra után – feltételezem, nem ez az adásblokk döntötte meg a heti hallgatottsági rekordokat. De mégis eljutott hozzám egy apró visszaigazolása annak, hogy megérte mikrofon mögé ülnünk. A kezelőorvosom mesélte, hogy felhívta őt egy régi egyetemi tanára, és gratulált ahhoz, hogy remek orvos vált belőle. Merthogy hallgatta ezt a bizonyos beszélgetést, ahol én Bátai doktort hálás szívvel többször is megemlítettem, és azt mondta egykori tanítványának: akiről ilyen kedvesen beszél egy korábbi betege, az biztosan egészen jó orvos lehet.

Attila bónuszkérdésének köszönhető a létrejött interjú, úgyhogy legyen ez a poszt itt bonus track. Ha meghallgatnátok, itt megtaláljátok a beszélgetést  – vigyázat, hosszú!

De más veszélyeset nem tudok róla mondani.